Múlik az idő.
A suliban, lyukasórában a pénctárcámat nézegetik. Igen rejtélyes, ha egy nőéről van szó.
Papírok tömkelege kerül a titkok homályából a napvilágra. Van ott minden..: a mekihez elengedhetetlen Smart kártya, még régi hiphop-os bérlet,különböző névjegykártyák, egy papír a vérnyomásom szakasos figyeléséről, ami a stresszes időszakomból való, sok sok színes kajajegy, nha meg a péénz.
Majd előkerül a tb kártya, ami igen rövid figyelmet szerez magának. A középpontba a diákom kerül. Először csak a mostani. MAjd mikor a 'kedves kíváncsi' kiveszi a tokjából, észrevesz egy másik képet is. A régi igazolványomét. Azon még csak 3.os voltam.
És úristen. milyen régen volt már.
Ilyen nagyok lennénk?
Mögöttünk hirtelen zsibongás töri meg a csendet. Feri bának, és az éppeni osztályának nem maradt hely a tornateremben, így az aulába kényszerültek költözni. Gyerekestül, zsámolyostul, ugró kötelestül.
Emlékszem, nekünk is kellett "száműzetésben" tornáznunk. még anno. sosem szerettem, mert a NAGYOK mindig néztek.
Most viszont mi ültünk a büfénél, mi ettük a finom kókuszgolyót (én legalábbis) és csak mosolygva (egyesek igen érzéketlenül, hangosan nevetve) néztük a kisebbeket.

A másik emlékem a NAGYOKról, mikor állunk az angol terem előtt, várjuk h kicsöntgessenek, és a bent ülő 10esek átadják a helyeiket. Mikort megszólal az a bizonyos szünetet jelző hang, az ajtó kitárul, és a csupa magas és szinte már felnőtt ember kilép rajta.

Vagyis ha ők akkor 10esek voltak, mi meg már a 11.et járjuk....akkor mi milyenek vagyunk??
Erre az én szemszögemből nagyon nehéz válaszolni.
Mert, oké, látom, h egyre több kicsi van az iskolában, a fölöttünk lévők meg csak fogyatkoznak.
A tanárok egyre jobban kedvelnek, és a suliban is ismernek. bár ez betudható a kissé buzgó szervezkedésemnek is.
Oké, látom a képeken a változást, de ha belépek az osztálytermembe, mintha mi sem változott volna. Ugyanazok az emberek, vagy inkább gyerekek vagyunk.
Érdekes dolog ez.
Vajon a kisebbek hogyan néznek ránk?
Vajon a DÖKben a felsősök milyen vezetőt látnak bennem? mármint..korilag, érettségileg egyaránt.
Bár érzem h a sulit szinte már teljesen kinőttük.
Várom is az egyetemet, meg nem is.
Most már ez az épület teljesen otthonossá vált, a tanárok közvetlensége irányunkba nagyon sokat számít.

bár..azért még nézhetnek igen kisgyerekeknek is minket...ha pl a szekrényünk előtt, öltözés közben Dodóékkal a modelleket parodizáljuk ki...(öhm, enyhe csípő dobállással, és mosoly összeszorító arccal:D:D)