Amikor az igazság fáj

Nem az én szüleményem, de most ugyanezt írnám...

Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni

Hormonok

Hihetetlen, hogy egy telefonhívás mennyivel jobban tudja növelni boldogsághormonunkat, mint egy szelet édesség. Tegnap és ma is ettem a palacsintatortámból, és mindkétszer azt tapasztaltam, hogy bár több energia szabadult fel bennem, mégis sokkal idegesebb lettem, a gyomrom egyfolytában görcsben volt, mintha izgultam volna. Ma este ez az érzés elmúlt. Egyetlen egy háromperces telefonbeszélgetés kellett hozzá, hogy gyökeresen megváltozzon a testem reakciója. A kezem mondjuk még mindig eszméletlenül hideg - a 20 °C-os hőmérsékletnek köszönhetően -, de nyugodtabb vagyok, a hasam teljesen rendben, mindent sokkal egyszerűbbnek látok, és persze fülig ér a szám! :D Ezt nevezem egyszerűen boldogságnak :o)

Bambi

Egyedül lenni, mondjuk ki, szar. Nincs mit rajta szépítgetni, egyszerűen önmarcangolóan magányos dolog otthon egyedül ülni, és várni, hogy legyen valami. Persze, meg lehetne írni azt a temérdek mennyiségű beadandót, vagy készülni a zhkra, esetleg előre olvasni a szakirodalmakat a vizsgákra. De mikor az ember rájön, hogy az egész világon egyedül kell helytállnia, akkor egy pillanatra - vagy többre? - összetör, összezuhan, esetleg depressziós lesz. Ha nincsen munka, egyetem, ami lekötné a figyelmét, akkor még rosszabb. Ki kell találni valami inspirálót, valamit, amitől úgy érzi, hogy a sors számára is kijelölt egy fontos utat, amit ha nem jár be, akkor hiány keletkezik az univerzumban. Piszkosul nehéz ez az egész. Ha nem fogják a kezedet, akkor meg kell tanulnod egyedül járni, és 21 évesen nem megy rutinszerűen...

Érdekes, nagyon szeretnék már dolgozni, sokkal jobban mint tanulni. Hihetetlen, sosem gondoltam volna, hogy ez el fog jönni. Úgy látszik, hogy mindennek tényleg megvan a maga ideje.

Sose látsz tisztán

Dobog a szíved, egyre hangosabban, s már alig hallasz mást. A torkod kiszárad, majd összeszorul, mintha egy gombóc rejtőzött volna el benne. A kezed annyira hideg, hogy már mozgatni sem tudod, levegőt nem versz menni, mert félsz, hogy attól csak még rosszabb lesz. A gyomrod görcsben van, s lassan ott is kezded érezni a dobogást. Egyre kényelmetlenebbnek találod a pozíciódat, a gerinceden keresztül a bordákig fájdalom jár át, a lábad csak zsibbad, mert mozdulni sem mersz. A másodpercmutató is megáll, teljesen felesleges az órát bámulni: ennek az éjszakának sosem lesz vége, és örökké benned hagyja nyomát. Az a fránya dobogás, már gondolkodni sem lehet tőle. Az agyad zakatol, akár egy vonat, melynek ritmusát az a dobogás adja meg. Értelmetlen elhitetni magaddal, hogy nem számít, nem érzel változást, minden rendben van, a tested egyszerűen csak kimerült. Nem hiszel magadnak..lassan már semmiben sem. Attól még sosem lett jobb semmi sem. Mintha lassan kicsurogna belőled a remény halvány lehetősége is. Ott ülsz egymagadban, mindentől és mindenkitől távol. Nem számítasz, miért hitted az ellenkezőjét? Olyan sokan vannak még rajtad kívül, miért az a személy lenne az, aki kiemelkedik néhány ember számára, akit te testesítesz meg? Nem vagy fontosabb. Máshogy látod a világot, igen, szeretnéd ezt megosztani, igen, de miért próbálod olyannak, akinek minden szavad ámítás, minden érzésed hazugság, gondolataid ostobák? Ne áltasd magad hiú ábrándokkal, mert a végén tényleg nem tudsz levegőt venni.

Off

Ki kell kapcsolni az agyamat. Most rögtön.

Megismerés

Függsz másoktól. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. A mértékét azonban te döntheted el, mennyire kívánsz behódolni valakinek, vagy sem. Első lépésként sosem szabad agresszíven kezelnünk a helyzetet. Csöndesen, magunkban kell feltérképezni a másikat, keresni azokat a bizonyos falakat, azokat az okokat, amik miatt függést kíván tőlünk. Az útvesztő hatalmas, és gyakran nem ismerjük fel a célhoz vezető utat, de ha szánunk rá egy kis időt, akkor rátalálhatunk a helyes irányra. Miután meglelted a választ, dönthetsz: tudsz-e rajta, akarsz-e rajta változtatni, vagy segíteni. Semmit sem kötelező, de ha a boldogságod a tét, akkor tegyél meg mindent. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, senki sem hiszi, hogy az illető elfogadja majd a következtetéseidet, hiszen nem ismerheted igazán. De te tényleg érzed, hogy látsz benne valamit, és több van benne, mint amit hisz magáról. Megéri a fáradozást? Nem lehet tudni, de ha sosem merünk, akkor sosem nyerhetünk.

Kedves szavak egy baráttól

Gyönyörűek a szavaid. Most úgy érzem magam mintha egy elveszettnek hitt édestestvér visszatért volna hozzám, ahogy olvasom soraid.

Hajnal

Egyik nap felébredsz, és rájössz, hogy minden eddigi tetted hazugság volt. Nem is azt szereted, amiről azt mondtad, hogy a kedvenced, sosem jártál emelt fővel, pedig minden embert irigyeltél, aki meg merte tenni. Sose láttad a világot teljes pompájában, nem kötöttél megannyi barátságot, és nem tapasztaltad meg azt, amit már réges-régen kellett volna. De azon a reggelen máshogy nyitottad ki a szemedet, minden porcikádban érezted a változást: a kicsi rút kacsa végre rájött, hogy igazi fehér hattyú is lehet belőle. Ilyenkor annyira más minden. Újra körül kell tekinteni, hogy láthasd a város valós színeit, újra bele kell szagolni a levegőbe, mert bizony, nem csak depresszió vesz minket körül. Ki kell nyitni a szívedet, hogy befogadhasd a külvilágot, és annak őszinte szeretetét. Ne törődj azokkal, akik vissza akarnának fogni, lépd át azokat, akik előbb vagy utóbb eltaposnának. Ne várj többé a segítségre, ők sem tudnák jobban megoldani a helyzetedet. Ha rájössz, hogy magad vagy ebben az életben a legbiztosabb pont, akkor már semmi sem tud eltéríteni a célodtól: kiteljesedés és önmegvalósítás. Ez a két szó lebegjen a szemed előtt, ha mégis kapnál pár váratlan pofont. Ha nem adod fel, akkor semmi sem lehetetlen!

Azt mondtam szüntelen..

..milyen jó, mikor rám nézel, de vajon engem látsz odabenn? ....

Táltos szívek találkozása, körülöttük kő-pokol, szaladnak suhanva, felettük sok madár. Landolnak egy kis kertben, tán nincsenek jó helyen. Ringató ölelésben almabor illat száll. Ha villámlik s mennydörög, az csak jobban összehozz, de néha egy hang a szélben suttogva közeleg: ha nem szállhatsz egyedül, akkor valami úgyis összetör. Nem tudom mit tegyek, nem tudom mit higgyek, magamat biztatom, ez most az én helyem.

...mint a pillangó

Ha csak a pillanatnak élnénk, akkor sosem néznénk előre vagy hátra, sosem tanulnánk a hibáinkból, és sosem építenénk a jövőnket. Azonban vannak olyan pillanatok, amik kitűnnek az élet szürkesége közül, s mint egy szivárvány-híd, elrepítenek ebből a gondolati világból, túl a folyón, s bár ha csak egy híd lábához, vagy egy kút pereméhez is visznek, azok a helyek nem lesznek szokványosak, nem lesznek olyanok, mint megannyi hasonmásuk: üzenetet hordoznak érzésekről, tettekről, melyek bár kacifántosan kockázatosak és rejtettek is, a mondanivaló biztosan célba ér. Hogy a szivárvány létezik-e, csak magunkat kérdezhetjük meg, ha a másik hitét használjuk fel, akkor a híd sosem fog megjelenni.

Álmok az írásban

Az írási készség áldás, de az írásra születés koránt sem az. Ahhoz, hogy az ember tudjon mit papírra vetni, előbb annak gondolatban meg kell születnie, s ha egy íróról beszélünk, akkor abból nincsen hiány, ezért tud termékeny lenni. Sokáig azt hittem, hogy nagyon szerencsés ember vagyok, ritkaság az, ami nekem jutott. Minden éjjel egy másik világban járok, minden éjjel különlegeset álmodok. Ez a legjobb része. Azonban mindennek van ára. Nem tudom, hogy másoknak milyen, de én egész nap csak gondolkozom, beszélek önmagammal, jár az agyam, sőt olyan, mintha legépelném egy papírra. Mi van akkor ha ezt megteszem? ..Eltűnik.. minden.. a gondolataimat kiírom magamból, elveszik, könnyebb leszek tőle, de üresebb is. Van, amikor nagyon jól esne egy papír és egy toll, vagy egy laptop - mint például ma a buszmegállóban. Húsz percnyi várakozás mellett az ember elmerül a fejében, hát még én.. Nem számít, hogy mondogatom magamban, hogy hagyd abba, hagyd abba, nem számít ha hangosan szól a zene, vagy csak megpróbálom feltérképezni a tájat. A fejem egyre hangosabb, és nem képes megállni. Valamikor nincs miről írnom - most sincs - de muszáj könnyítenem. Miért nem kezdem el a könyvemet? - kérdezik annyian. Miért tenném? Még nincs kész, ha pedig elkezdem, akkor elveszik.. ott marad a papíron, és soha többé nem fogok rágondolni. Van ennek értelme? Megbolondulsz a hangoktól, de nem akarod kiengedni, nehogy elvesszenek? Teljesen őrültség az egész.. és ez csak a nappal. Az este egészen más. Mielőtt még elalszom, jönnek ők, akik mindenféléket akarnak, nem számít, hogy fáradt vagyok, vagy esetleg félek tőlük, óóó, nem, ők csak jönnek..hol a héven, hol a falamon, hol az újságban, hol az ágytakarómon. Sosincs nyugtom, és az a baj, hogy nincs élő ember, akivel ezt ki lehetne beszélni.. Ezért kell nekem a mesterséges fantáziavilág. Nem én irányítok, mégis otthon érzem magamat ott. Ezek a sorozataim. Függő vagyok, nha és? Leköti a figyelmemet, addig is legalább nem kell gondolkodnom, vagy írnom. Csak jönne el az a pillanat, mikor elmondhatom, hogy igen, a fejemben kész van a történet, lássunk neki megvalósítani. Akkor legalább tényleg kiírhatnám magamból a dolgokat, és könnyebb lennék. Kíváncsi vagyok..vajon akkor elvesztem majd az álmokat?

Nyitottabb szemmel kellene járnunk a világban. Többször akad olyan alkalom, mikor elsétálunk olyan ember mellett, ki hatással lenne az életünkre, vagy csak úgy viselkedünk, amivel megbántjuk a másik érzéseit - habár mi nem akartuk. Lassan már nem adhatjuk teljesen önmagunkat, hanem be kell hódolnunk a társadalom elvárásainak, csak hogy kialakuljon a szimbiózis a környezetünkben. Nem számít, hogy ki viselkedik piócaként, vagy olyanként, aki megpróbál teljesen kifordítani minket önmagunktól.. Tőlünk elvárják mindazt, amit ők nem tudnak teljesíteni. Akadnak olyan személyek, akik sokkal közelebb kerülnek hozzánk, mégis, a négy lépés távolságot meg kell tartani, mert különben rossz szemmel néznék a kapcsolatot. Akik nem tudnak úgy viselkedni, ahogy kell, azok kiesnek, eltűnnek a közösség szeme és érdeklődése elől, s élhetnek úgy, ahogy bírnak. Ezért kell játszani, színlelni, úgy tenni, hogy igenis, te idevaló vagy, még ha nem is érzed otthon ott magad.