Kicsi bölcsesség

"Egy régi korszak lezárul, egy újabb megnyílik, a régi és az új között a különbség annyi, hogy az utóbbi magában hordozza az előtte való emlékét, s sosem felejti azt"

2012. január 28., szombat

"Soha többé nem iszom" - féle érzés

Uramisten, mennyire másnapos vagyok..alig bírok mozogni. Enyhe alkoholmérgezést kaptam, az biztos. Nagyon hülye vagyok, végre van egy kis csajos estém és annyi pezsgőt iszom, hogy tényleg a fejembe száll..nem volt ki vigyázzon rám.
Fél egyig aludtam, nagy nehezen talpra álltam, és megejtettem a legnehezebb utazásomat haza, miközben éreztem, hogy mindig részeg vagyok.. Itthon pedig fél ötig aludtam, szerencsére az sokat használt, de még mindig ágyfogságra vagyok ítélve. Alvás közben pedig azt álmodtam, hogy 8 db Nimfa papagájunk lett, és emeletes kalitkájuk van, amit szépen be kell rendezni, apróra kell vágni a gyümölcsöket és homokot kell szórni a kalitka aljára.
Bence pedig annyirraaaa hiányzik, hogy el sem tudom mondani. Síel Csehországban a szüleivel, én pedig Lily lettem a How i metből, mivel újabban a nagy párnával alszom, hozzá beszélek és neki adok jó éjt puszit is. Máshogy már nem menne.. hozzászoktam, hogy mellettem alszik, őt látom utoljára elalvás előtt, átölelhetem, amikor csak akarom, de most nincs itt :( Szeretethiányom van, és nagy nagy ölélésre vágyom!

2012. január 23., hétfő

Keringőre keringve


Körülöttem minden pörög, táncol, suhan s nevet. Az abrosz széle fel-fellibben, a víz a pohárban ritmusra ringatózik, a boa szálai hajlonganak, a teknősök körbe-körbe úszkálnak, a karácsonyi dísz azért forog, hogy fényjátékával megbolondítsa szobám hangulatát. Én vagyok a középpont, próbálok mozdulatlanul ülni az ágyamon, de Prokofiev nem enged, hív magához, felkér egy táncra s Hamupipőke módjára báli ruhát öltök, majd lépésről lépésre felszabadítom magam, pedig tudom, hogy csupán a szobámban vagyok a dekonstrukció mellett, de nem hagy szabadulni a fényes, nagy függönyökkel körülölelt, csillogó padlójú bálterem gondolatától. Hallom a bájos női cseverészést, az urak illedelmes köszönését, látom az udvarias karnyújtásokat, az erotikával hintett pukedlizéseket, a féltékenységtől tüzes szemeket, a szerelemtől túlfűtött sóhajtásokat. A vágyak s álmok megtestesülése, melyek csak abban a pár órában tudnak kibontakozni, s a bál emléke örökre beleégeti magát tudatunk legmélyebb pontjába, majd pedig kínoz s felemészt. Parányi örömért mennyit kell szenvedni!

2012. január 22., vasárnap

Eme szép pillanatban:

egyedül készülődöm a lakásban, találkozom Betti barátnémmal, remélem megint ad nekem egy kis erősebb kólát, bár a sima rum is megteszi :P

The Axis of Awesome-tól a 4 Chords szól a Hifimből, s remélem a kutyám is szereti, mert nem szándékozom lejjebb halkítani

már vagy fél órája a szekrényem előtt állok, és azon gondolkozom, hogy mit vegyek fel. A barna táskámat akarom vinni, ahhoz valamelyik barna csizma kell, így nem vehetem fel a fekete-fehér pólómat.. a virágosnál döntöttem, hozzá pedig a leggings passzol.

az ágyamon szanaszét hevernek az irodalomelmélet tételei, s leginkább csak kupit okoznak, de megvilágosodást csak nem érnek el nálam..

gondosan össze kell válogatnom, mert holnap reggel futni megyünk a Margitszigetre, se nem mindegy, hogy milyen időjáráshoz öltözünk..nem itthon alszom, így holnap nem tudok váltani, ha esetleg még hidegebb vagy még melegebb lenne. Rég használtam a kosaras melegítőmet, most jó hasznát veszem újra :o)

gondolkozom az életem további menetén..mit dolgozzak, hol éljek, kimenjek-e külföldre Bettivel, vagy próbáljam meg itthon? Halasszak-e vagy sem? nem egyszerű.. kétszeres évvesztes vagyok, nem tudom, mennyire befolyásolná az életemet, ha háromszorosan le lennék maradva.

vitatkozom magammal, hogy hogyan viselkedjek a kapcsolatomban, mi lenne a helyes lépés, hogy minden rendbe jöjjön. A blogom a saját pszichológusom, de ilyenkor nem tud válaszolni :/

nha, most mennem kell készülődni, lehet, hogy este bulizunk és még hajat is kell szárítanom.

Önismeret, de minek?

Miért van az, hogy mikor magunkat hibáztatjuk és tisztában vagyunk a hibánkkal, akkor sem tudunk megváltozni? Tudjuk, hogy mit kéne tenni, de az emberi lustaság vagy valami más miatt mégsem vagyunk képesek másik mederbe terelni az eseményeket. Folyton emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet, de én most már abba a fázisba jutottam, hogy emlékeztetnem kell magamat egy piros cérnával, hogy az emlékeztessen engem, mi is jó nekem. Ördögi kör.
Azonban akkor ez azt jelenti, hogy szándékosan is úgy teszünk, hogy az mindenképpen rossz legyen nekünk? Lehessen miről panaszkodni s ez által figyeljenek ránk? Örök mazochisták lennénk egy kis hipochonderséggel vegyítve? Figyelemre vágyunk s ha magától nem jön, akkor bármi áron? Így viszont sosem lehetünk igazán boldogok.

Társfüggőségem lassan kezd annyira beteges lenni, hogy inkább lemondok a lelki kielégülésről, csak hogy tudjam, tartozok valakihez, szükség van rám, segíthetek valakinek és ő ezért nagyon szeret. Csak hát nem úgy.. Tényleg ennyire szánalmas lenne már a helyzetem, hogy nem is remélem, hogy lehetne jobb? Megszoksz, vagy megszöksz. Az utóbbi viszont az egyedüllétet jelentené, azt viszont még nehezebben tudnám elviselni. A megszokást pedig a veszekedéseim nehezítik meg.. pedig már olyan szépen megtanultam, hogy barátokkal szemben inkább elfogadóbb vagyok, s lenyelem azt a fránya békát, csak hogy békesség legyen, viszont a társammal ezt valahogy nem tudom megtenni.

Érdekes kifejezés, az hogy társ..ha már eleve abból indulsz ki, hogy alá vagy rendelve a kapcsolatodnak, akkor nincsen egyenlő feled. Te vagy, aki kiszolgálsz s ezt valamilyen szintig még élvezed is. Csak sajnos ott van a tündérmese a szőke hercegről, s sosem feltételeznéd, hogy ő is le tud esni a lováról, és akkor már csak a földön ölelne, míg te lebegni szeretnél.

2012. január 19., csütörtök

Elalvas elott, gyengébb pillanatban... köszönöm..

Nem is tudom, hogy már mit írjak. Elfáradtam..nagyon.. Próbálkozom tényleg, de így annyira nehéz. A barátaim eltűntek, a barátom nem hozzam illik..vagyis inkább én nem illek ide..sehova se. Mit csináljak? Koltozzek el, kezdjem ujra valahol máshol? De mar nem lehet..valahogy nem tudom felvenni az emberek megszokott ritmusát. Más kell, mint amit ez az élet tud nyújtani nekem. A legegyszerűbb az lenne, ha örökre álmodhatnek.. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem nehéz, millióan rosszabb helyzetben vannak, mint én. De megfojt az az érzés, hogy tudom, nem tartozok ide, bármennyire is próbálkozom, sosem fogom itthon érezni magamat.

Rájöttem, hogy a gondolat olyan erővel bír, hogy akár ölni is képes. Éjszaka mikor lefekszem megannyi teendő, emlék, érzés suhan keresztul a fejemben, s ha csak egy rosszabb gondolat is megjelenik, a torkom osszeszorul, a gyomrom görcsbe rándul, minden izmom megfeszul, testem zsibbadni kezd, fejem gyorsabban lüktet, mint ahogy a másodperc mutató halad egyet. Olyan stresszes helyzetbe tudom így hozni magamat tudat alatt, hogy perceket, órákat veszek el magamtól a hátralevő életemből.

Hajnali ket óra van, az ágyból Ipaden próbálok valamit idepotyogni, s közben hallgatom a zugast, melyet fáradt testem hallucinal, kitapintom duzzadt, vöröslő szemeimet, melyeket a sirastol és az almossagtol alig bírom nyitva tartani, s csak azt kérdezem magamtól, miért nem tudok lenyugodni és aludni, hogy holnap kipihenten vizsgazhassak. Ooo, Rimay, Bod, Szenczi! Mennyire jelentéktelen nekem most az életutatok...

Nem vagyok egy erős nő, ezt elismerem, de tényleg az eltaposas a gyengébbek jussa?

2012. január 17., kedd

Kétségekbe zárva, szabadon szárnyalva...?

Megdöbbentő, mikor rájössz, hogy mennyire harcol egymással a két éned. Uralomra akarnak törni, de csupán az érzelmeidnek köszönhetően léphetnek az első helyre. Persze - mint mindig - több befolyásoló tényező is közrejátszik, azonban te döntöd el, melyiknek engeded, hogy hatása alá kerítsen. A döntések végkimenetelei igen távol állnak egymástól, habár a folyamatok eleinte párhuzamosan úsznak egymás mellett. A kérdés viszont mindig előbukkan, mikor a célhoz érünk. Melyiket kell választani, melyiket hagyjuk többször érvénybe lépni? Melyiktől leszünk többek, s melyikkel élhetünk boldogabban? Követni kell-e a feladatot, melyet már időkkel ezelőtt kijelöltünk maguknak, vagy csak hagyjuk latba veszni, s élvezzük az életet, míg lehet? Legnehezebb döntés...melyet talán sosem tudunk meghozni..viszont ha mindkettőt megtartjuk, akkor mintha csak egyszerre elvágnánk a kék és a piros zsinórt...BUMMM! Mindenünk rámenne... Ha csak az egyiket választjuk, akkor örök időkre üresnek éreznénk magunkat, hiszen másik felünket eldobtuk. Mi itt a helyes lépés, kérdem én? Mindig el fogjuk tudni dönteni, hogy melyiknek kell behódolni? Már most tudom, hogy nem...

Egy szelet a titokból

Szárnyalsz az úton, a szél jobbra balra lökdös, alig látsz ki a hófúvástól, az autósok a szemedbe világítanak, a kocsiból csak a "Mentőöv" beszélgető-show zaja szűrődik ki, a negyedik szendvicsedet eszed, s azon tépelődsz, vajon mikor tudnál megállni egy kis cukorkáért. Már órák óta egy helyben ülsz, s bár haladsz, robogsz sebesen, de mintha megállt volna az idő, sőt vissza is fordult volna, hiszen mikor a város közelébe érsz, akkor újra kivilágosodik, az utcai lámpák naplementét varázsolnak az ég aljára. Nem mersz megmozdulni, nehogy kinyíljon az ajtó, vagy csak egy pillanatra is elvedd a szemed az útról. Összpontosítanod kell minden egyes rezdülésre, villanásra, suhogásra. Aztán a rádióból mintha egy halk hang suttogna kifelé, egyre közelebb és közelebb hozzád, de nem érted mit mondd elsőre, ezért erősen kell koncentrálnod. De nem, nem lehet elterelni a figyelmedet az útról, túlságosan is dobál a szél, muszáj idejében kiáltanod, ha bármi is történne. A hang viszont beférkőzött a tudatod legmélyebb pontjába s nem ereszt. Meglapul, forgolódik, majd lassú mozgással ringatózik előre és hátra, majd körbe-körbe egyre nagyobb ívet leríva. A fejed kong a hangzásától, mintha már üvöltene, te pedig nem tudod elhallgattatni, nem tudod eltüntetni. Muszáj figyelned, megértened mit is akar. Ó, mennyire hiábavaló azon törnöd a fejedet, vajon mit próbál közölni veled, hiszen mindig is tudtad, vártál már rá, hogy meglátogasson. Így hát először behunyod a szemedet, lelassítod a légzésedet, elmédet kitárod, szívedet kinyitod, majd a boldog emlékekkel a szemed előtt kinézel az ablakon, s csöndesen figyelsz, hátha megpillantod. Nem kell sokáig keresned, hiszen gyakran láttad már, ismered őket, mindig elkísértek utadon, vigyáztak rád. Ott cikáznak az autók előtt, játszanak a széllel, tekeregnek egymásból a másikba, nem félnek a kerekektől, sem a vihartól, hiszen nekik ez az éltetőjük, a világuk, ekkor jelennek meg igazán. Utaznak veled magányos óráidon, te pedig másodpercekkel később már vigyorogsz is, hiszen nem tudod elfelejteni, hogy mennyi mindent köszönhettél nekik gyermekkorodban, mikor azt hitted, egyedül vagy a világban, s nem értetted, miért is vagy más.

Mintha istenek lennének, a Labassumok mindig az utadon kísérnek.

2012. január 7., szombat

Részlet a piros könyvemből.


Kedves Naplóm!

Olyan különös érzés belegondolni abba, hogy most vagyok pont abban a korban és azokat a pillanatokat élem, amikre egész életemben emlékezni és mindig emlegetni fogok. Fent vagyunk a Mátrában, az előbb állt el a hóvihar, Kárpátiától a Székelyek szól a háttérben, nemrég reggeliztünk s tervezzük a Galyatetőre a túrát.
Nagyon boldog vagyok, Bence szívből szeret, s ezt nem restelli kimutatni a nap minden percében. Kicsit karácsonyi hangulatom van: lobog a tűz a kandallóban, pörkölt illat száll a levegőben, családias légkör fűszerezi a nappalokat, az éjszakát pedig az erotika fűti. Most fogok belekezdeni a történeteim mesélésébe, ami ilyen környezetben igazán varázslatos élmény lesz. Eközben a szél úgy süvít odakinn, mintha felesége, a felhő szülésére sietne, s a fák úgy hajlonganak, hogy illően köszöntsék az új jövevény érkezését.

2012.01.05.

2012. január 1., vasárnap

Régi út, de új irány

Almás fahéjas teát szürcsölgetek, 'Kilincset' hallgatok, az ablakon keresztül tekintek a sötét de égőktől fényes éjszakába s azon gondolkozom, vajon ez az év mennyiben lesz más, milyen új dolgokat fog hozni, váratlan s spontán lesz-e, vagy előretervezett, ahogy az életemet irányítani szoktam. Mit és mennyit fogok dolgozni, vajon idén világot fogok-e látni? Tudom, minden rajtam múlik, a legapróbb dolgoktól a hatalmas döntésekig. A teámat két vagy három kanál cukorral iszom-e, délelőtt tanulok-e még, szilveszterre felveszem-e a piros kalapomat, emezt meg amazt beleszövök-e esetleg a történetembe, elköltöm-e finomabb ebédekre a pénzemet, vagy inkább spórolok Írországra, hogy vehessek magamnak egy új gyűrűt?

Válaszutak, elágazások, göröngyös s hepehupás utak szelik át az életünket, melyeken néha gyorsabban megyünk lefelé, vagy csak alig tudunk mozdulni a mély sártól, néha fáradtságos túrával tudunk felfelé haladni, van mikor véletlenül eltévedünk, s pár kitérőt teszünk, de ha igaz szívvel s lelkünk teljes hozzáadásával haladunk előre - bár néhányszor azért a hátunk mögé tekintünk - akkor ott kötünk ki, hol lennünk kell, s ahol leginkább érvényesíthetjük vágyainkat, még ha először nem is érezzük, hogy igen, megérkeztünk, hanem csak életünk végén visszatekintve jövünk rá, hogy otthon vagyunk.