Elalvas elott, gyengébb pillanatban... köszönöm..

Nem is tudom, hogy már mit írjak. Elfáradtam..nagyon.. Próbálkozom tényleg, de így annyira nehéz. A barátaim eltűntek, a barátom nem hozzam illik..vagyis inkább én nem illek ide..sehova se. Mit csináljak? Koltozzek el, kezdjem ujra valahol máshol? De mar nem lehet..valahogy nem tudom felvenni az emberek megszokott ritmusát. Más kell, mint amit ez az élet tud nyújtani nekem. A legegyszerűbb az lenne, ha örökre álmodhatnek.. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem nehéz, millióan rosszabb helyzetben vannak, mint én. De megfojt az az érzés, hogy tudom, nem tartozok ide, bármennyire is próbálkozom, sosem fogom itthon érezni magamat.

Rájöttem, hogy a gondolat olyan erővel bír, hogy akár ölni is képes. Éjszaka mikor lefekszem megannyi teendő, emlék, érzés suhan keresztul a fejemben, s ha csak egy rosszabb gondolat is megjelenik, a torkom osszeszorul, a gyomrom görcsbe rándul, minden izmom megfeszul, testem zsibbadni kezd, fejem gyorsabban lüktet, mint ahogy a másodperc mutató halad egyet. Olyan stresszes helyzetbe tudom így hozni magamat tudat alatt, hogy perceket, órákat veszek el magamtól a hátralevő életemből.

Hajnali ket óra van, az ágyból Ipaden próbálok valamit idepotyogni, s közben hallgatom a zugast, melyet fáradt testem hallucinal, kitapintom duzzadt, vöröslő szemeimet, melyeket a sirastol és az almossagtol alig bírom nyitva tartani, s csak azt kérdezem magamtól, miért nem tudok lenyugodni és aludni, hogy holnap kipihenten vizsgazhassak. Ooo, Rimay, Bod, Szenczi! Mennyire jelentéktelen nekem most az életutatok...

Nem vagyok egy erős nő, ezt elismerem, de tényleg az eltaposas a gyengébbek jussa?