Miért van az, hogy mikor magunkat hibáztatjuk és tisztában vagyunk a hibánkkal, akkor sem tudunk megváltozni? Tudjuk, hogy mit kéne tenni, de az emberi lustaság vagy valami más miatt mégsem vagyunk képesek másik mederbe terelni az eseményeket. Folyton emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet, de én most már abba a fázisba jutottam, hogy emlékeztetnem kell magamat egy piros cérnával, hogy az emlékeztessen engem, mi is jó nekem. Ördögi kör.
Azonban akkor ez azt jelenti, hogy szándékosan is úgy teszünk, hogy az mindenképpen rossz legyen nekünk? Lehessen miről panaszkodni s ez által figyeljenek ránk? Örök mazochisták lennénk egy kis hipochonderséggel vegyítve? Figyelemre vágyunk s ha magától nem jön, akkor bármi áron? Így viszont sosem lehetünk igazán boldogok.
Társfüggőségem lassan kezd annyira beteges lenni, hogy inkább lemondok a lelki kielégülésről, csak hogy tudjam, tartozok valakihez, szükség van rám, segíthetek valakinek és ő ezért nagyon szeret. Csak hát nem úgy.. Tényleg ennyire szánalmas lenne már a helyzetem, hogy nem is remélem, hogy lehetne jobb? Megszoksz, vagy megszöksz. Az utóbbi viszont az egyedüllétet jelentené, azt viszont még nehezebben tudnám elviselni. A megszokást pedig a veszekedéseim nehezítik meg.. pedig már olyan szépen megtanultam, hogy barátokkal szemben inkább elfogadóbb vagyok, s lenyelem azt a fránya békát, csak hogy békesség legyen, viszont a társammal ezt valahogy nem tudom megtenni.
Érdekes kifejezés, az hogy társ..ha már eleve abból indulsz ki, hogy alá vagy rendelve a kapcsolatodnak, akkor nincsen egyenlő feled. Te vagy, aki kiszolgálsz s ezt valamilyen szintig még élvezed is. Csak sajnos ott van a tündérmese a szőke hercegről, s sosem feltételeznéd, hogy ő is le tud esni a lováról, és akkor már csak a földön ölelne, míg te lebegni szeretnél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése