Kicsi bölcsesség

"Egy régi korszak lezárul, egy újabb megnyílik, a régi és az új között a különbség annyi, hogy az utóbbi magában hordozza az előtte való emlékét, s sosem felejti azt"

2012. április 14., szombat

Újra együtt

Tegnap este óta boldog vagyok. Visszatért hozzám egy olyan ember, akiről azt hittem, hogy el kell feledkeznem. Megnyugtat, megnevetettet, elfeledteti velem a gondjaimat, vigyáz rám, szorosan átölel s nem enged, össze-vissza puszilgat, még akkor is, ha álmodik. Érzem, hogy mindig ott lesz nekem, mikor szükségem lesz rá, és én is gondját viselhetem, ha kéri, vagy csak némán tűri. Rengeteg közös élményben lesz részünk, sok-sok pozitív emlékkel gazdagszunk, bár néha megküzdünk egymással, és haragosan összecsapunk, de kitartásunk nem ismer akadályokat, és mindent legyőzünk.

Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a helyemet, ott vagyok, ahol lennem kell, azok között, akik a legfontosabbak számomra. Senkit sem akarok elveszíteni.

2012. április 12., csütörtök

Csak hallgatni, hallgatni kell



Szállsz, szállsz, fel a magasba, nem hiszed, de csupán e fadarabnak köszönheted szárnyaidat

Néha nem tudom eldönteni, hogy mi álom s mi valóság. Akadnak olyan pillanatok az életemben, amik annyira meghatározóak, annyira befolyásolnak, hogy a hatásuk alá kerülök és bilincsként tartanak. De ebből a börtönből én sosem akarnék szabadulni, ha ez az ára annak, hogy megízlelhessem azt a keveset, amit ilyenkor kapok, akkor örökké fogoly maradok. Elzár a külvilágtól, valóban, de minek nekem az a valóság, melybe ezek a csodás, apró örömök nem tartoznak bele? Mi van akkor, ha én itt akarok maradni örökre, hallgatnám a suttogásokat, járnám a már ismert de mégis rejtélyes utat a szürke, fájdalmakkal teli párja helyett? Nem mondom, ez sem egyszerű vállalkozás, talán több gonoszsággal és sötétséggel találkozom, mintha mikor az emberek között járok, de ez akkor is megnyugtat. Úgy érzem, hogy ilyenkor vagyok csak otthon, ez az az élet, amit nekem választanom kell. Azonban a két világ szimbiózisban van egymással, nem lehet elengedni az egyiket a másik nélkül, nem menthetem fel magamat a kötelességek alól, csak hogy teljessé válhassak. Ez mindig is kettéhasított élettel fog járni. Ahhoz, hogy megláthassam, mit is tartogat még nekem a különcség, valahogyan el kell itt boldogulnom. És sajnos csak azt veszem észre, hogy nem fogom megtalálni a helyemet ebben a világban, sosem fogok semmit sem száz százalékosan csinálni, mert ez nekem csak egy ugródeszka, mely felrepít a magasba, ahol szállhatok s szabad lehetek, de sajnos mindig ott kell hogy legyen az a fadarab, mikor visszaérkezem, s újra ugorhassak.

2012. április 10., kedd

Ködfátyol koszorú

Köszönöm, hogy itt voltál velem, hogy annyi szépet meséltél, biztattál éveken át. Sosem láttalak szomorúnak, csak az örömtől csurdogáltak könnyeid. Mindig megértő voltál velünk, s elhalmoztál a szereteteddel. Hívtál, mikor beszélgető társra vágytál, s hívtál mikor bajban voltunk. Figyeltél és vigyáztál ránk..

Azt sajnálom a legjobban, hogy mikor utoljára találkoztunk kórházon kívül, akkor nem mentem oda hozzád, nem meséltem el a terveimet, nem kérdeztem meg, hogy őszintén hogy vagy. Csak szabadulni akartam a családtól és a barátaimmal lógni a város pörgős éjszakájában. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Annyi mesélni valóm lett volna pedig. Sose mondtam, hogy mi szeretnék lenni, nem olvastam fel egyik írásomat sem, csupán az utolsót küldtem el e-mailen. Nem törődömség? A jelenléted megszokása? Valóban, azt hittem, hogy mindig itt leszel nekem, és mikor igazán nagy sikert érek el, akkor majd velem fogsz örülni..tévedtem. De talán sose hagysz el engem, velem leszel sikerben és elbukásban, együtt táncolsz majd az esküvőmön, puszilgatod majd a dédunokádat..onnan föntről, ahonnan most is letekintesz rám..
Nyugodj békében!

ha látom a célt

Csak arra próbálok most koncentrálni, hogy mi visz előrébb..bár lehet, hogy ez az elhatározás a következő hormonális hangulatingadozásomig tart, de most egyenlőre örülök, hogy mennyire erős vagyok. Megpróbálok kihasználni minden egyes lehetőséget - persze erkölcsi határokon belül -, és pozitív irányba terelni az életemet. Ha ehhez hozzá segít az is, hogy valakivel újra együtt legyek, akkor az úgy lesz, de ha akadályoz a haladásomban, akkor muszáj lesz elengednem. A legnehezebb az egészben az, hogy ne hagyjam el magamat, ne veszítsem el a célomat, és sose legyek lusta megvalósítani önmagamat. Sokkal könnyebb az ágyból végignézni az életünket, de megélni azt örömtelibb.

2012. április 7., szombat

lost

Most nem tudom, hogy mit szeretnék az élettől. Csupa negatív gondolatokkal van tele a fejem, ami már bele is fájdult..bár, lehet, hogy csak a magas hőmérséklet ingadozás az oka. Mit akarok, kit akarok, hol akarok lenni? Nagyon nehéz, főleg, mikor lennének lehetőségek, de valami visszatart, és inkább egy helyben maradok, várok, hátha olyan lesz, mint rég. Pedig tisztában vagyok vele, hogy előre kell haladni, a múltat elfelejteni, de akkor sem megy.. Csokifagyit szeretnék és egy baráti beszélgetést..

2012. április 2., hétfő

Statisztálás statisztálás nélkül

Ma volt az első hivatalos, de mégsem statiszta munkám. Ott is voltam, meg nem is, dolgoztam is meg nem is, pénzt is kerestem, meg nem is. Mintha csak Beatrix bőrébe bújtam volna :o)

Tegnap este hívtak a Karakter Castingtól, hogy másnap lenne egy Suzuki-s reklámforgatás, arra pedig kellene még egy lány statiszta. Először nem fogadtam el a felkérést, mivel ma állásinterjúra kellett volna mennem egy reklámarc-ot kereső céghez, azonban sajnos ha lemondom a munkákat, akkor az ügynökség nem fog többé hívni, így visszahívtam szegény vasárnap is dolgozó fiatal hölgyet, hogy boldogítsam jó híremmel, miszerint nem kell tovább keresgélnie női statiszták után, elvállalom a munkát ( és igen, még mindig szeretem a bonyolult mondatokat ;). A fizetés szokásos, 7 ezer Ft/ 12 óra, ami nem a legjobb, de élvezetesebb feladat, mint ha szórólapoznék. Hajnali hatra kellett érkezni a Duna Pláza mögé, ami egy hajnali négy órás kelést eredményezett.

Mikor olyan korán csörög a telefon, nem tudom miért, de hihetetlenül magányosnak érzem magamat. Mindenki alszik, korom sötét és hideg van, tudom, hogy senkivel sem fogok találkozni vagy beszélgetni, nem kapcsolhatom be a rádiót és a tévét sem (bár azt mostanában amúgy sem szoktam), magamban is csupán suttogok, nehogy meghalljanak. A buszon a szokásostól eltérően még csöndesebbek az emberek, lábuk elé merednek kidülledő, üveges tekintetükkel, vagy csak mélyeket szuszognak, miközben gyermekien nyitogatják szájukat, esetleg részegen támolyognak egyik kapaszkodótól a másikig biztos pontot keresve egy elhúzódott buli után, de akadnak olyanok is, akik már gyakorlott koránkelőnek számítanak, s vidám társalgásba elegyednek sorstársaikkal, kik meglepően lelkesen fogadják a kezdeményezést.
Őszintén, teljes szívemből tisztelem őket, akik nap mint nap felkelnek hajnalok hajnalán, hogy csekély bérért dolgozhassanak, s mikor mi, egyetemisták fancsali képet vágunk, s lenyomjuk az ébresztőóránkat, mert eszünk ágában sincs felkelni, ők már órák óta dolgoznak a pár percnyi szünet, vagy a lógás reménye nélkül.

A pláza parkolóját hamar megtaláltam, bár először bátortalanul merészkedtem egyre hátrébb és hátrébb a sötét sikátornak tűnő kietlen területen, hisz gyakran hallani olyanokról, kik naivan elmennek egy új munkára, s csak az utolsó, végzetes pillanatban derül ki számukra, hogy átverés tárgyai lettek. A kétségbeesésemből egy filmes logóval ellátott mikrobusz zökkentett ki, mely szemmel láthatólag hozzám hasonlóan csekély információval rendelkezett a találkozó helyszínével kapcsolatban, ugyanis több ízben megállt, s parkolni készült, de egy hirtelen gondolattól vezérelve meghiúsította a megállását egy éles kanyarral s némi gáz hozzáadásával. A fehér furgont követve magabiztosan lépkedtem a teherautóknak kijelölt, s magánterületnek titulált szélesebb betonsivatag felé. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiszen az út egyik oldalán a filmekből ismeretes stábbuszok, lakókocsik, és cateringes autók sorakoztak libasorban végig, másik oldalon pedig a jobbnál jobb, drágábbnál drágább autók mutogatták formás feneküket az arra járó stábtagoknak.

Pont előttem állt egy zöld kabátos, egyik fülén fejhallgatót viselő, kezében táblát tartó férfi, akihez odalépve illedelmesen bemutatkoztam, majd az ügynökségem nevét kissé eltévesztve elmondtam, hogy mi célból és indíttatásból jöttem megzavarni ütemesen megtervezett munkájukat, majd kedvesen eligazított a balomon elfekvő busz belsejébe, ahol jó kislányhoz illően karomat, lábamat behúzva leültem, s vártam, míg valaki elmondja, hogy mit is kell majd pontosan csinálnom. Az eligazítás elmaradt, csupán statiszta társaimat ismertem meg egy idősebb úr, Tamás és egy velem egykorú srác, Marci személyében. (A tegezésük érthetővé válik a mesélésem vége felé). Mindketten szerepeltek már reklámban, csupán én voltam tapasztalatlan e téren, de készségesen megnyugtattak, hogy nincs mitől félnem, kismilliószor felveszik a jelenetet, melyben szerepelni fogok, így kicsi az esély a hibázásra. Negyed órányi ismerkedés után egy szervezőnek tűnő lányka kukucskált be a busz ajtaján, a nevemet kérdezte, majd kérte, hogy fáradjak utána az öltöző buszhoz. Mondanom sem kell, olyan izgatott lettem, mint egy pici gyermek, aki a Disneyland bejárata előtt várakozik, hogy szülei megvegyék azt a bizonyos papirost, mely a bejutásához szükséges. Három lépcsőfok vezetett fel a számomra Kánaánnak nevezett helyiségbe, mely reményem szerint a divat világából tökéletesen összeválogatott márkás és egyedi ruhadarabokkal volt teli, ám csalódásom elkerülhetetlen volt. Már az autó méretéből számítanom kellett volna a készlet hiányosságára, de naivan s makacsan mindig oly dolgokról ábrándozom, melyek csak a fejemben léteznek. A szoba nem lehetett nagyobb egy méterszer egy méternél, melynek szélén két ruhaállvány helyezkedett el mindössze úgy húsz
ruhaneművel egyensúlyozva. A földön szanaszét táskák, cipők s sálak terültek el, de ez a kupac is kisebb volt, mint egy utazáshoz szükséges ruhamennyiség. Csalódottságomat a stylist véleménye oldotta fel:
- A farmer és a cipő maradhat. Van rajtad harisnya? Sajnos igen hideg van. Remek, akkor nézzük..ez a blézer nagyon aranyos és tavaszias, pont megfelel a forgatás témájához, a sál is szépen áll. Van alattad pulóver? Kettő is? Tökéletes, akkor nem kell csinálni veled semmit sem, fáradj át kérlek a sminkes szobába.
A szőke hajú nő épp csak kikukucskált a hidegtől menedéket nyújtó kabinjából, s hunyorogva pásztázta az arcomat.
- Nem kell bejönnöd, a sminked rendben van, a hajad is szép, csak majd ki kell fésülni, de az ráér, nagy szél van.
Hát, mit mondjak, bika vagyok, a véremben van :P De persze nem, nagyon örültem, hogy szakértők elismerték és áldásukat adták az ízlésemre, úgyhogy dagadó mellel haladtam pár centiméternyit, majd összehúztam magam, mert tényleg hideg volt. (Petra poén, kihagyhatatlan volt :P )
Miután mindenki átesett a beavatáson, s igazán tavaszhoz illően üdén, frissen s lengén volt felöltöztetve, felkísértek minket az áruház tetőparkolójához, ahol két királykék és egy hófehér Suzukie, valamint a forgatásért felelős fontosabb emberek vártak már minket. Igazából nem is minket, statisztákat, hanem a főszereplőket: az anyukát, az apukát és az autó hangon kommunikáló kisfiút. Hármunkat a parkoló bal sarkába tereltek, hogy ne legyünk útban, azzal a megjegyzéssel, hogy maradjunk itt, nem tudják, hogy mikor kerülünk sorra, de legyünk végig készenlétben.
A forgatás elindult, egyetlen egy jelenetet vettek fel ebből a szögből, majd abból a szögből, féltotálban, majd teljesben, balról közelítve, majd szemből, végül az autó belső terére téve a hangsúlyt levették a szélvédőt, s úgy kameráztak, először szereplők nélkül, majd velük, közben eltelt egy óra, két óra, három óra, s hat óra.. Mi álldogáltunk a bal sarokban, majd kiaraszoltunk a jobb párjába, odébb állítgattak, majd leültettek, helyünket elvéve felállítottak, de mi rendületlenül figyeltük az eseményeket, minden percben ugrásra készen, hátha bevethetjük színészi tehetségünket, s hihetően sétálhatunk el A pontból B pontba - ugyanis csak ennyi lett volna a feladatunk.

A szolgáltatásainkra, ahogy mondani szokták, nem volt szükség, de mi lelkesen csináltuk azt a semmit is órabérben. Összesen tizenkét órán át beszélgettünk - uramisten, nem tudom, hogyan csináltuk, hogy találhattunk ennyi témát, de mi tényleg, folyamatosan csak beszélgettünk. Mintha már évek óta ismernénk egymást, annyi mindent megtudtunk a másikról. Nem mesélek, nincs engedélyem, de két érdekes s figyelemreméltó emberrel hozott össze ez a munka.
Délután fél kettő környékén bejelentették az ebédszünetet, mellyel véglegesen elhagytuk a tetőteret, ugyanis az étkezés után maradhattunk az étkezőkocsiban. Tamás gyakorlott, és előrelátó volt, ugyanis miután elfogyasztottuk a nagy adag leveses fasírtos krumplis kókuszgolyós menünket, kis válltáskájából elővette a magyar kártya csomagját, s bejelentette, hogy minket most megtanít snapszerozni. Mondanom sem kell, imádok játszani, logikai játékot pedig végképp, de az elején szörnyen béna voltam, számolni sem tudtam, nem jegyeztem meg a felső s alsó értékét, nem értettem meg a játék menetét, s már-már keservemben feladtam a versenyt is, mikor megjelent előttem az isteni szikra, s megvilágosodtam. Mihelyt visszanyertem tudatom normális, használatra kész állapotát, belevetettem magamat a játék rejtelmébe, s sorra nyertem el a pontokat. Négy órán át játszottunk, de még így sem éreztük úgy, hogy be tudtuk volna fejezni, a munkaidő lejártával egy újabb fej kukucskált be az ajtón kedvesen megköszönve a hozzájárulásunkat, s engedélyt adva a távozásra. Több se kellett nekünk, felugrottunk, s elkezdtünk szedelőzködni, majd pár perc után az asztalra visszanézve lett némely üresség a lelkükben, mely arra utalt, hogy ilyen baráti s szórakoztató napunk sokára lesz legközelebb.