Köszönöm, hogy itt voltál velem, hogy annyi szépet meséltél, biztattál éveken át. Sosem láttalak szomorúnak, csak az örömtől csurdogáltak könnyeid. Mindig megértő voltál velünk, s elhalmoztál a szereteteddel. Hívtál, mikor beszélgető társra vágytál, s hívtál mikor bajban voltunk. Figyeltél és vigyáztál ránk..
Azt sajnálom a legjobban, hogy mikor utoljára találkoztunk kórházon kívül, akkor nem mentem oda hozzád, nem meséltem el a terveimet, nem kérdeztem meg, hogy őszintén hogy vagy. Csak szabadulni akartam a családtól és a barátaimmal lógni a város pörgős éjszakájában. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Annyi mesélni valóm lett volna pedig. Sose mondtam, hogy mi szeretnék lenni, nem olvastam fel egyik írásomat sem, csupán az utolsót küldtem el e-mailen. Nem törődömség? A jelenléted megszokása? Valóban, azt hittem, hogy mindig itt leszel nekem, és mikor igazán nagy sikert érek el, akkor majd velem fogsz örülni..tévedtem. De talán sose hagysz el engem, velem leszel sikerben és elbukásban, együtt táncolsz majd az esküvőmön, puszilgatod majd a dédunokádat..onnan föntről, ahonnan most is letekintesz rám..
Nyugodj békében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése