Szállsz, szállsz, fel a magasba, nem hiszed, de csupán e fadarabnak köszönheted szárnyaidat

Néha nem tudom eldönteni, hogy mi álom s mi valóság. Akadnak olyan pillanatok az életemben, amik annyira meghatározóak, annyira befolyásolnak, hogy a hatásuk alá kerülök és bilincsként tartanak. De ebből a börtönből én sosem akarnék szabadulni, ha ez az ára annak, hogy megízlelhessem azt a keveset, amit ilyenkor kapok, akkor örökké fogoly maradok. Elzár a külvilágtól, valóban, de minek nekem az a valóság, melybe ezek a csodás, apró örömök nem tartoznak bele? Mi van akkor, ha én itt akarok maradni örökre, hallgatnám a suttogásokat, járnám a már ismert de mégis rejtélyes utat a szürke, fájdalmakkal teli párja helyett? Nem mondom, ez sem egyszerű vállalkozás, talán több gonoszsággal és sötétséggel találkozom, mintha mikor az emberek között járok, de ez akkor is megnyugtat. Úgy érzem, hogy ilyenkor vagyok csak otthon, ez az az élet, amit nekem választanom kell. Azonban a két világ szimbiózisban van egymással, nem lehet elengedni az egyiket a másik nélkül, nem menthetem fel magamat a kötelességek alól, csak hogy teljessé válhassak. Ez mindig is kettéhasított élettel fog járni. Ahhoz, hogy megláthassam, mit is tartogat még nekem a különcség, valahogyan el kell itt boldogulnom. És sajnos csak azt veszem észre, hogy nem fogom megtalálni a helyemet ebben a világban, sosem fogok semmit sem száz százalékosan csinálni, mert ez nekem csak egy ugródeszka, mely felrepít a magasba, ahol szállhatok s szabad lehetek, de sajnos mindig ott kell hogy legyen az a fadarab, mikor visszaérkezem, s újra ugorhassak.