Kicsi bölcsesség

"Egy régi korszak lezárul, egy újabb megnyílik, a régi és az új között a különbség annyi, hogy az utóbbi magában hordozza az előtte való emlékét, s sosem felejti azt"

2012. május 16., szerda

Zeneakadémia

George egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A gondolatai úgy cikáztak össze-vissza, mintha csak a tőzsdén lett volna. Pedig neki igazán semmi köze sem volt a tőzsdéhez. Sem a számokhoz. Sem semmilyen reálos dolgokhoz. Mindig is elvont emberként tekintett magára. Már gyerekkorában kinézték őt az óvodából, mert nem a matchboxszokkal dodzsemezett, nem épített felhőkarcolót a duplo kockáiból, és nem rohangászott valamilyen bugyuta szabályokból álló játék közepette, hanem csakis mesekönyveket bújt, vagy walkmanjéről klasszikus zenét hallgatott. Persze beletelt egy kis időbe, mire a kicsi George anyukája elmagyarázta az óvónőnek, hogy miért is fontos, hogy az ő egy szem fia szocializálódás helyett egy sarokban inkább kulturálisan fejlődjön. A családban kivétel nélkül mindenki feláldozta az életét a kultúra ápolásáért. A kisfiú nagyanyja egy múzeumban dolgozott, de hogy melyikben, azt már nem tudná megmondani, arra viszont még emlékszik, hogy a biztonsági őrtől mindig kapott nyalókát az épületből kifelé haladva, ha nem nyúlt semmihez sem a tárlat idején. A dédapja és az apja is újságíróként élte le az életét, mindkettőjüknek az aktualitás és az első kézből való informálás volt a legfontosabb. Bármit megtettek egy-egy cikkért cserébe, s ez sajnos az apja életébe is került. Sosem derült ki igazán, hogy mi is történt, de az akkori címlapokon a maffia szó szerepelt a halála körülményeinél. Talán kibelezték és fellógatták.., de most már úgy is mindegy. A gyerek tanult belőle: felesleges mások dolgába beleütni az orrát, ha csak a saját pici életével foglalkozik, akkor biztosan megéri az öregkort. Az édesanyja is így vélekedett, mióta elhunyt a férje: csak a festéssel foglalkozott a nevelési kötelességeinek rovására. Éjt nappallá téve képes volt ülni az üres vászon előtt, és valami fura nyelven motyogott magában, de mindig az lett a vége, hogy magas hangon kiadott egy C-t, majd elszívott egy cigit, megitta a zaccos kávéját, és újra próbálkozott a festéssel. Persze az ecset megfogása nélkül. Végül is, a művészek kiismerhetetlenek, s sosem szabad siettetni őket, hiszen az ihletet nem lehet venni a boltban, az csak úgy jön, ha az ember helyes sorrendben végzi el a napi teendőket: cigarettázás, koffein túladagolás, élet értelmének keresése, csalódás a világ eszméiben, majd önmagában.