Zeneakadémia

George egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A gondolatai úgy cikáztak össze-vissza, mintha csak a tőzsdén lett volna. Pedig neki igazán semmi köze sem volt a tőzsdéhez. Sem a számokhoz. Sem semmilyen reálos dolgokhoz. Mindig is elvont emberként tekintett magára. Már gyerekkorában kinézték őt az óvodából, mert nem a matchboxszokkal dodzsemezett, nem épített felhőkarcolót a duplo kockáiból, és nem rohangászott valamilyen bugyuta szabályokból álló játék közepette, hanem csakis mesekönyveket bújt, vagy walkmanjéről klasszikus zenét hallgatott. Persze beletelt egy kis időbe, mire a kicsi George anyukája elmagyarázta az óvónőnek, hogy miért is fontos, hogy az ő egy szem fia szocializálódás helyett egy sarokban inkább kulturálisan fejlődjön. A családban kivétel nélkül mindenki feláldozta az életét a kultúra ápolásáért. A kisfiú nagyanyja egy múzeumban dolgozott, de hogy melyikben, azt már nem tudná megmondani, arra viszont még emlékszik, hogy a biztonsági őrtől mindig kapott nyalókát az épületből kifelé haladva, ha nem nyúlt semmihez sem a tárlat idején. A dédapja és az apja is újságíróként élte le az életét, mindkettőjüknek az aktualitás és az első kézből való informálás volt a legfontosabb. Bármit megtettek egy-egy cikkért cserébe, s ez sajnos az apja életébe is került. Sosem derült ki igazán, hogy mi is történt, de az akkori címlapokon a maffia szó szerepelt a halála körülményeinél. Talán kibelezték és fellógatták.., de most már úgy is mindegy. A gyerek tanult belőle: felesleges mások dolgába beleütni az orrát, ha csak a saját pici életével foglalkozik, akkor biztosan megéri az öregkort. Az édesanyja is így vélekedett, mióta elhunyt a férje: csak a festéssel foglalkozott a nevelési kötelességeinek rovására. Éjt nappallá téve képes volt ülni az üres vászon előtt, és valami fura nyelven motyogott magában, de mindig az lett a vége, hogy magas hangon kiadott egy C-t, majd elszívott egy cigit, megitta a zaccos kávéját, és újra próbálkozott a festéssel. Persze az ecset megfogása nélkül. Végül is, a művészek kiismerhetetlenek, s sosem szabad siettetni őket, hiszen az ihletet nem lehet venni a boltban, az csak úgy jön, ha az ember helyes sorrendben végzi el a napi teendőket: cigarettázás, koffein túladagolás, élet értelmének keresése, csalódás a világ eszméiben, majd önmagában.

Kicsi George sosem látott a családi ház körül játszó gyerekeket, nem ismerte az ugróiskola fogalmát, vagy hogy mire való az üveggolyó. De már három éves kora óta tanult latinul és görögül, szolmizált, skálázott, ismerte a Biblia szent tanításait, tíz éves korában összevetette Voltairet Rousseauval. Tizenöt évesen pedig Csehov novelláit fordította le, mikor már nem tudta mivel elfoglalni magát. De mindezek számára csak mellékes tevékenységeknek számítottak, hobbiként tekintett az irodalomra és egyéb művészetekre. Az ő hivatása csakis is a zene volt. Talán akkor dőlt el a sorsa, mikor az anyja megvette neki az első hegedűjét abból a célból, hogy fia ne zavarja őt a hermeneutikai kérdéseivel a komoly koncentrálások közepette. Szerelem volt első látásra. Olyan könnyen fonódtak George ujjai a húrokra, mint ahogyan az apja nyaka köré a hurok. Családi vonás.

Magántanárra nem volt szükség, az iskolai zeneórákon kívül saját magától tanult, s mikorra már gyakorlott zenész lett, anyja sóhajtásaira komponált egy hegedű szólót. A kritikusok nem értékelték.

Mire a kicsi George felnőtt, igazi őstehetség vált belőle - nem mintha erre nem lehetett volna következtetni az évek folyamán - azonban elismertsége nem volt arányos a megfizetettségével. De hát, miért is lenne, a matekkal sosem jött ki valami jól. Negyven éves korára temérdek előadással a háta mögött, és több tucat hálás tanítvány ajándékpohara után még mindig az anyja lakásában lakott – aki addigra már nem elmélkedhetett többé önnön értelmén a cigarettának és a tüdőráknak köszönhetően –, és még mindig havi száztizenöt euróból és negyvenhét centből kellett megélnie, hacsak nem keresett volna magának világi részmunkaidős állást. Azonban ő makacsul megtagadott minden modern technikai produktumot, így a multinacionális vállalatokat és a takarító munkákat is (ugyanis az utóbbira is már csak az interneten keresztül elküldött bizonyos „szívível” lehetett jelentkezni). Tehát, maradt a Sherlock Holmes által is jól bevált újságlapban megtalált álláshirdetések böngészése, ami köztudottan leginkább a pedofilok és a tukmálós emberek közkedvelt oldala. Az álláskeresés sikere nem maradt el: másfél év után a már őszülő, karikás szemű, megnyúlt és vézna termetű George a reggel nyolc órás ürítése közben rátalált egy hirdetésre, amelyben alkalmazottat kerestek a Zeneakadémiában. Georgenak több se kellett, félbeszakította a több éve beütemezett huszonöt perces trónolását, felvette a már ódivatúnak számított kopottas barna zakóját, melynek könyökvédői eltérő színben pompáztak, hóna alá kapta az újságot, hogy az esetleges gyalogos torlódások alkalmából folytathassa a művészeti rovatot, ráköpött egyet az egykor lakkozott cipőjére, fényesebbre törölte, majd elindult. A lépcsőfordulóban döbbent csak rá, hogy egyetlen fontos személyes tárgyát otthon hagyta, ami most elengedhetetlen az állásinterjúhoz: a hegedűjét. Igazából George még sosem volt állásinterjún, mivel az előzetes szűréseken sosem esett át, bár ez annak is betudható, hogy jelentkezését még nem küldte el egyik céghez sem. Nem akart lealacsonyodni a nyárspolgárok szintjére, akik holmi monoton munkával próbálják túlélni az élet adta pár évüket. Nem, ő csakis hivatásbeli akart lenni, így megpróbált különböző társulatokhoz elszegődni, azonban a szociális defektje miatt sosem tudta kellően megkedveltetni magát a zenekar tagjaival, s előbb-vagy utóbb – inkább előbb – eltanácsolták holmi olyan indokokra alapozva, hogy még nem jött el az ő ideje, másmilyen műfajt kellene választania, vagy csak még sincsen felvétel. Így tehát kapva kapott az alkalmon, amit nem akart elhalasztani a beleinek óramű szerinti működésére hivatkozva.

Mialatt átsétált a macskaköves főtéren, s majdnem elüttette magát egy piros Suzukival, mikor éppen át akart kelni a zebramentes úttesten, és vádliig átáztatta a nadrágját, mikor egy hatalmas, jól látható vízzel teli gödörbe lépett, csak arra tudott gondolni, hogy most jött el az ő ideje, éppen eleget várt már, s amúgy is ideje lenne kiköltöznie anyja lakásából.

A Zeneakadémiát három éve, hogy utoljára használták, sikkasztás miatt függesztették fel az akkori ösztöndíjasok oktatását, s azóta is keresik a megfelelő pályázót és beruházót az iskola működtetéséhez. Az épület még nem volt annyira elhagyatott, mint a város közelében lévő gyár épületei, azonban az ablakai ugyanúgy be voltak törve, falai pedig különböző színekben pompáztak egyes nemkívánatos szavakat reklámozva. George a főépület nagy, boltíves kapuján belépve egy egyszerű ánégyes papírt pillantott meg, két cellux darabkával a falhoz rögzítve, és egy nyilat ábrázolva, ami alá a következő volt írva:

Meghallgatás a földszinti nézőtéren, az előadó teremben

Egyre valóságosabb, s csupán néhány pillanat választ el a nagy felfedezésemtől – gondolta magában George naivan.

Az előadótermet nem volt nehéz megtalálnia, ha nem járt volna itt életében már számtalanszor, akkor is rátalált volna a helyes irányra az aranyozott táblácskáknak köszönhetően, melyek, mint apró fáklyák, mutatták az utat az eltévedt műkedvelők számára. Az auditóriumban vagy félszázan ültek az egykori nézőknek szánt székeken, s lelkesen körmöltek valamit. Az illetékesnek tűnő mackópocakos emberhez hozzálépve George lelkesen mutatkozott be, s mondta el hegedülési szándékát. Annyi izgalom járta át a testét, hogy hirtelen elfelejtett visszahúzódónak lenni, s a tömör, egy szavas mondatok helyett mellékmondatos monológban hadarta el az életét. Hozzá is kezdett volna a vizsgazenéléshez, mikor a szakállas-pocakos a hastájékára helyezte két lapátszerű kezét, görcsös rángatózásokba kezdett, szeméből néhány könnycseppet erőltetett ki, és hatalmas hahotázásban tört ki. A három és fél percnyi érthetetlen viselkedése után a már kevésbé szimpatikus pocakos – nem is, hájas – úr letörölte könnyeit, komolyabb arcot öltött magára, s teljesen értetlenül megkérdezte:

- Komolyan azt hitte, hogy zenével keresem a kenyeremet? Az már csak az utcára jó, mi itt versenyképes pénzügyekkel foglalkozunk, ez a piac jövője! Menjen haza öreg, s gondolja át az életét, így sosem viszi semmire sem.

És George engedelmeskedett: hazament, átgondolta, majd zenélt tovább.