Mindenki saját élete kovácsa - mondják egyesek. Arra azonban nem gondolnak, hogy mások mennyire behatárolják ezt. Az életet. A sorsot. Sőt, a kedvedet, hangulatodat, reakciódat, megszólalásodat, gondolkodásodat, s akár a véleményedet is!
Otthon az ágyban, zuhanyzás közben, vagy a tükör előtt mondogatjuk magunknak, hogy nem fontos az ellenvélemény, nem számít, ha a másik kiábrándul belőled és elfordul tőled. De ez az erős önbizalom addig kísér csak el, míg szembe nem találkozol egy kedves és egészében véve normális barátoddal, és a képedbe mondja - csak így, gyermeki őszinteséggel - , hogy figyelj, baromira nem okés, amit csinálsz. Csak így, szlengesítve. És akkor ott állsz a hideg zuhany és az arcon csapás között, próbálod tartani magadat, de már meg-megremeg az arcod, s bár emelt fővel sétálsz tovább, de azért az a rövid mondat befészkeli magát a szívedbe. Mit tehetsz ilyenkor? Vagy elfogadod, majd változtatsz, vagy pedig örökre benned marad a tüske, hogy Ő! igen Ő az, aki így vélekedik rólam!
Kellemes baráti találkozások lesznek ezután? Tudsz majd őszintén együtt nevetni vele?
(...)
Csupán csak én. Érzem szívem, és ismerem az embereket. Nem vagyok olyan, mint bárki azok közül, akikkel találkoztam: merem hinni, hogy másként vagyok alkotva, mint a létezők közül akárki. Lehet, hogy nem érek többet náluk, de mindenesetre más vagyok. A természet összetörte a mintát, amelyben alkotott; jól tette-e vagy sem, csak akkor ítélhetitek meg, ha elolvastok. - (Rousseau)
Kicsi bölcsesség
"Egy régi korszak lezárul, egy újabb megnyílik, a régi és az új között a különbség annyi, hogy az utóbbi magában hordozza az előtte való emlékét, s sosem felejti azt"