Mindenki saját élete kovácsa - mondják egyesek. Arra azonban nem gondolnak, hogy mások mennyire behatárolják ezt. Az életet. A sorsot. Sőt, a kedvedet, hangulatodat, reakciódat, megszólalásodat, gondolkodásodat, s akár a véleményedet is!
Otthon az ágyban, zuhanyzás közben, vagy a tükör előtt mondogatjuk magunknak, hogy nem fontos az ellenvélemény, nem számít, ha a másik kiábrándul belőled és elfordul tőled. De ez az erős önbizalom addig kísér csak el, míg szembe nem találkozol egy kedves és egészében véve normális barátoddal, és a képedbe mondja - csak így, gyermeki őszinteséggel - , hogy figyelj, baromira nem okés, amit csinálsz. Csak így, szlengesítve. És akkor ott állsz a hideg zuhany és az arcon csapás között, próbálod tartani magadat, de már meg-megremeg az arcod, s bár emelt fővel sétálsz tovább, de azért az a rövid mondat befészkeli magát a szívedbe. Mit tehetsz ilyenkor? Vagy elfogadod, majd változtatsz, vagy pedig örökre benned marad a tüske, hogy Ő! igen Ő az, aki így vélekedik rólam!
Kellemes baráti találkozások lesznek ezután? Tudsz majd őszintén együtt nevetni vele?
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése