Húgi beadandója

Barbinak Pénzügyre(!) kellett írnia egy esszét lakatlan sziget - utolsó levél témájában. Ritkán ír, így nagyon örültem, hogy egy négy oldalas történetet talált ki.


   

Lakatlan sziget

Bárki találja meg ezt a levelet, kérem, küldje el a családomnak.

Egy lakatlan szigetről írok, helyzetem ismeretlen. Valószínűleg már nem fogok innen megmenekülni, a megmentésem esélye is igen csekély, úgyhogy megpróbálom a történetemet leírni, hogyan is jutottam el idáig.

Elhihetitek, hogy nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe. Annyi minden jár a fejemben. Tudván, hogy ez az utolsó levél, amit írok, hát, eléggé megrémiszt. Jelenleg küszködök, hogy legyen valami a fejem fölött, tudjak valahol aludni, és a legnehezebb, hogy vízhez és élelemhez jussak.

Pár nappal ezelőtt indultunk el barátnőmmel, barátaimmal Amerika felé az Árkádia nevű hajón. Árkádia híres arról, hogy nagyon sok ember fér el rajta, a dolgozók is kedvesek, megbízhatóak és éppen ezért választottuk, hogy ezzel a hajóval tesszük meg ezt a nagy távot. Az utunk fő célja, hogy Amerikába jussunk, azon belül is Miamiba. Szerettünk volna új életet kezdeni, munkát kapni, lakást vagy házat venni, családot alapítani. Én sok mindent hallottam már arról a városról, hogy szép, napos és nagyon-nagyon meleg. Láttam  képeket is, így hát ezért döntöttünk Miami mellett. Természetesen mindenkinek egyből megtetszett az ötletem, hogy milyen helyszínt választottam  ki. Egész jól elképzeltem mindent, még pénzt is sikerült időben összegyűjtenem. Megvolt mindenünk az útra, étel, ital, ruhák, mindenféle kiegészítő, amire szükségünk lehet majd kint.

Hatan indultunk útnak. Velem tartott a barátom, két barátnőm és nekik két ismerősük.

Arra emlékszem, hogy nagyon korán indultunk el a hajóval, lehetett vagy hajnali 3-4 óra is. Közepes sebességgel indultunk el. Kaptunk két-két személyes kabinokat, amikben két ágy, egy szekrény, mosdókagyló és egy mellékhelység volt. Az egyszer biztos, hogy nem egy VIP lakosztályt kaptunk, de a pár napig kibírtuk, volna…

Az egész azzal kezdődött, hogy este nyolc órától volt a vacsora, amit egy táncolás követett. Mindenki jól érezte magát. A dolgozók törődtek a vendégekkel, senkinél sem láttam, hogy üres lenne a pohara. Egész jó estének indult, amíg mindenki egy nagy robbanást meg nem hallott.

Akkor kezdődött a nagy ordibálás, kiabálás, „Úristen, mi volt ez?”. A kapitány egyből értesített minket mikrofonon keresztül, hogy a legalsó emeleten a medencében felrobbant valami víztisztító készülék. Igazából fogalmam sincs, hogy mi volt az, azóta nem is derült ki. A lényeg a lényeg, a kapitány megkért, hogy maradjunk higgadtak, „Nincs ok a pánikra”. Elég filmet láttam már eddig, amiből tudtam, hogy igen-igen, most kell pánikba esni! A barátaim is ugyan ezt gondolták, így hát folytattuk a kiabálást, hogy segítség, valaki mentsen meg. Mint kiderült, nem volt oktalan, hiszen a robbanással együtt kilyukadt a hajónak az alja is. Ezzel együtt a víz csak folyt- és folyt befelé, a legalsó szintről jött felfelé a legfelső emeletre, ahol mi tartózkodtunk. A pánik érzésem egyből eltűnt, hiszen tudtam, itt csak egy megoldás van, felül kell kerekednem önmagamon, a félelmeimen, és ki kell találnom egy menekülési útvonalat. „Irány a csónakokhoz!”- ordítottam. Elindultunk kifelé, át az üvegajtón, ki a mentőcsónakokhoz. Kicsomóztuk a köteleket és egyből vízre is engedtük. Hat személyesek voltak, így pont el tudtunk férni a barátaimmal meg a barátnőmmel. Lehettünk a hajón vagy ötszázan, és csak pár csónak volt a fedélzeten. Nekünk szerencsék volt, mert azt hittük, így megmenekülünk. Árkádia fél óra múlva elsüllyedt, le a tengerfenékre, azokkal az emberekkel együtt, akiknek már nem jutott több hely a mentőcsónakokban. Lassan negyvennyolc órája hánykolódtunk a tengeren a maradék nyolc emberrel, élelem és víz nélkül. Egy helyzetjelző rakétánk volt, amit ki is lőttünk, de hiába, mert még így sem találtak ránk. Szinte már ott volt előttem, hogy nekem már csak egy napom van hátra, nincs visszaút, itt a vég.

Azonban pár órával, vagy nappal, nem is tudom, mert nem emlékszem rá, egy lakatlan szigeten ébredtem, teljesen egyedül, a tengerparton a homokban. Fogalmam  sem volt, hogy kerültem oda, hogy hova tűntek a többiek és hogy most mihez kezdjek. Nem nagyon volt választásom, ha még élni akarok, össze kellett szednem  magamat és ki kellett találnom, hogy most hogyan is tovább. Első lépésként a nagy SOS jelzést csináltam meg kövekből a tenger partján. Törekedtem, hogy minél nagyobb legyen a felirat, hogy könnyebben észre tudják venni. Még ezek után sem tudtam rájönni, mi történhetett, hova lettek a barátaim, és hogyan kerültem egyedül egy szigetre, ahol csak homok van, meg pár darab pálmafa. Hozzáláttam a második legfontosabb dologhoz, hogy vízhez jussak. Az egyik fa tövében találtam egy kis patakot, ami egész tisztának tűnt, így hál isten tudtam belőle inni, és még nem is volt sós íze. Az étel az már nehezebb kérdés volt. Bár  kókuszdió volt a fán, amit még ha el is érek, ki is nyitom, akkor egyszerre jó tápláléknak is meg szomjoltónak is. Ami a gond vele, hogy nem lakok vele jól és csak korlátozott mennyiségben tudtam belőle szedni. Így hát jött a B terv, vagyis a halászatl. Mivel Magyarországon megszereztem a horgász igazolványomat, le is vizsgáztam belőle, és tudom is hogy jó vagyok belőle, így tudtam, ez nekem való feladat. Igen ám, de felszerelés nélkül, csali nélkül elég nehéz. Nem adtam fel, kerestem olyan ágat, botot, aminek szúrós, hegyes a vége, hogy majd azzal eltalálom a halat. Sikeresen megoldottam, bár csak egy fogásom volt, de beértem azzal is. Ez alatt az idő alatt be is sötétült az ég, így gyorsan össze kellett gyűjtenem pár ágat, száraz falevelet, hogy tűzet, tudjak csinálni. Mivel régen tagja voltam a Cserkész Szövetségnek, ezért ennek nem volt akadálya. Szereztem vizet, élelmet, csináltam SOS jelzést, tüzet, viszont alvó helyet még nem csináltam. Hozzá is láttam, falevelekből, ágakból. Egész kis otthonos lett. Meg is lepődtem magamon, hogy ilyenekre képes vagyok. Azonban kezdem egyre rosszabbul érezni magamat, hiszen már vagy fél napja szigeten tartózkodom, egyes egyedül. Reménykedem benne, hogy a többiek még élnek, és biztonságban vannak valahol. A legjobb persze az lenne, ha most azonnal találkozhatnék velük. Nagyon egyedül érzem magamat. Egyre jobban félek, sötét van, hideg és nincs mellettem senki sem. Telnek az órák, az ijedségtől nem tudok aludni, csak nézek előre és figyelek. Észre sem veszem, de már kel fel a nap, aludni egy percet sem aludtam. Megyek újra a kis patakhoz vízért, kókuszdióért a fára és halászni a tengerbe. Több óra is eltelik ez alatt, de nem látok semmit körülöttem csak vizet. Elnézek a távolba és semmi mást, csak a nagy kékséget. Egyre jobban elkeseredem, mert tudom, hogy innen sosem fogok kijutni. Át kéne azt is gondolnom, hogy a vízben halásszak e, hiszen kitudja, hogy jön e egy cápa, és megtámad. Nagyon félek. Egyedül vagyok……

                                                                            ٭

Tovább dolgoztam a kis táborhelyemen. Szereztem még több falevelet, ágat. Kuckósabbá tettem az egészet. Készítettem egy szalmakalapféleséget is. Megpróbálok mindent megtenni, hogy túléljem. Csak tudnám, hogy hogyan kerültem ide, mi történhetett. Ott voltunk nyolcan a vízen, két mentőcsónakban. Eveztünk-eveztünk és ezek után se kép se hang. Ha legalább némi emlékképem lenne, de hát az sincs. Nagy merengésemben egyszer csak zajt hallottam. Valaki lépkedett az ágakon. Reccsegett az ág, valaki közeledett felém, amikor hallottam, hogy megszólalt: „Segítség, itt vagyok”.

Egy lány hangját hallottam, így felálltam a fa mögül, és csak reménykedhettem, hogy ez az egyik barátnőm. Igazam lett, mivel ahogy közeledtem a lány felé, láttam, hogy ő a barátnőm, Niki. Szegény tiszta víz volt és csak sírt. Leültettem, próbáltam nyugtatgatni, adtam neki vizet és élelmet. Nem akartam egyből faggatni, de tudnom kellett, hogy mi történt. Megkérdeztem, hogy ő tudja e, hogy, hogy kerültünk ide. Először nem válaszolt. Láttam, hogy fél, hogy meg van rémülve. Erre egyszer csak nagy nehezen megszólalt: „Meghaltak, meghaltak mind!”.

Nem hittem a fülemnek, amikor ezt kimondta. Nem, nem! Ez nem történhetett meg. Nagyon megijedtem én is. Úgy döntöttem, hogy várok, míg megnyugszik, míg magához tér rendesen, és elmagyarázza, hogy mi történt.

Pár óra után már láttam rajta, hogy kezd megnyugodni. Niki rám nézett, és elmesélte, hogy viharba keveredtünk két nappal ezelőtt ahol én kiestem a csónakból, bele a vízbe, és akkor azt hitte, hogy én is meghaltam. Kiderült, hogy sikeresen átvészelték az aznap estét. Azonban tegnap éjszaka egy másik viharba csöppentek bele, ahol már mindenki kiesett a mentőcsónakból. Niki arra emlékszik, hogy azt látja, hogy mindenki csak fulladozik, nem kap levegőt, majd a következő emléke, hogy a szigeten ébredezik. Kíváncsi vagyok, hogy tényleg jól látta e, mert ha igen, akkor az ő barátja is, meg az enyém is, és a másik pár is életét vesztette. Bele se merek gondolni, hogy esetleg igaz-e. Más nem maradt nekünk csak a remény.   

                                                                              ٭

Azóta sem találtak ránk. Folytattuk a halászását és a kókuszdiószedést. Nikinek jó ötlete támadt, hogy keressünk egy íróeszközt, amivel egy pár darab falevélre le tudjuk írni, hogy mi is történt velünk. A parton találtunk egy kis üveget, amibe bele tudjuk ezeket a kis leveleket rakni, majd rá a vízre, és reméljük, valaki ezt megtalálja.

Itt vagyunk a szigeten már vagy négy napja. Várunk a csodára. Kérdeztem Nikit, hogy szeretne e elköszönni valakitől, de ő még bízik abban, hogy megmenekülünk. Én ennyire azért nem vagyok optimista, így pár sort szeretnék írni a családomnak, de legfőképpen a nővéremnek, Petrának!
„Petra! Nagyjából leírtam, hogy mi történt velem. Kérlek, ne legyél rám mérges, hogy annak ellenére, hogy tiltakoztál, hogy eljöjjek erre az útra, én mégis csak eljöttem. Jobb életem lehetett volna Miamiban. Nem gondoltam, hogy ez lesz a vége. Lehet rád kellett volna hallgatnom! Sajnálom! Szeretném rád bízni az összes ruhámat, hiszen tudom, hogy örülnél neki. Végezetül meg annyit, hogy valószínűleg nem foglak többet látni, de tudnod kell, hogy Nagyon Szeretlek Téged”!
Anya, Apa:

„Nem szeretném hosszúra venni a búcsúzkodást, mivel nem szeretnék sírni, és már levelem sincs már több, amire írni tudnék, de tudnotok kell, hogy nagyon köszönök mindent és szeretlek titeket!”

Remélem, valaki megtalálja ezt a levelet, és eljuttatja a családomat. A legjobb persze az lenne, ha megmentenének, de én már nem hiszek a csodákban. Főleg, hogy nem hiszem, hogy ezt a levelet bárki is látni fogja, de a remény hal meg utoljára.

Nem tudok, és nem is akarok hosszabb búcsúzkodást! Egyszer talán kiderül, hogy a többiekkel mi történt, hol vannak most, de azt már csak azok tudják megtudni valószínűleg, akik nem egy lakatlan szigeten vannak.