Családtartás

Felhős délelőtt volt, de már egyre több énekes madár hangját lehetett hallani. A rügyek lassú, megfontolt léptékkel nyitották meg szívük rejtekét. A pázsit helyenként még bóbiskolt, de itt-ott a merészebb szálak már kihajtottak, utat törtek maguknak az ősz durva, komor színei között. Az utcákon több ember sétált, mint addig az utóbbi pár hónapban. Egy kis meleg szellő, s temérdek arc dugta ki pici orrát, hogy egy mélyet szippantson a tavasz illatából. Ilyenkor még nem lehet eldönteni, hogy mi a helyes ruházkodási trend: egyesek tornacsukát húztak, bőrdzsekit terítettek vállukra, s néhány fejtetőn a napszemüveg is megjelent, igaz, még csak hajpántként. Mások azonban a tavaszi nagytakarítást és gardrób szelektálást későbbre tervezhették, ugyanis ők az eddigi időszakban is a jól bevált hosszúszárú csizmához, és a meleg téli kabáthoz nyúltak. Télies, tavaszias, tavaszias, télies, tavaszias, és megint télies. Így lehetne kategóriába sorolni az akkor elhaladó embereket. Nem volt túl sok különbség a komor tél, és március eleje között. Még a tavasziasan öltözött emberek is összefogták magukon ruhájukat, nyakukat behúzták, fejüket leszegték, szemük a járdát pásztázta.  Csak akkor vették észre, hogy egy páros megtörte a monoton harmóniát, mikor a szaladó talpak sajátjaik közelébe értek, majd hangos trappolással tovább is álltak.

Vanda és Ákos futottak lóhalálában. Mindketten fiatalok voltak, húszas évek körüliek, így tempójukon meglátszódott az erő, amivel majdnem le is söpörtek egy  férfit a járdáról, aki a telefonbeszélgetésébe merülve nem vette észre az eszeveszett futamot. Az ütközés következtében Vanda táskájából kiesett egy jókora fehér könyv, ami hangos puffanással landolt a földön. A lány visszafordult,  lehajolt érte, és határozott mozdulattal visszaerőszakolta könyvét a táskájába, majd futott tovább. Ez a jelenet nem tartott tovább tíz másodpercnél, de elegendő volt ahhoz, hogy még azokat is kizökkentse folyamatos sétájukból, akik nem álltak meg a rohanó párost nézegetve. A sor tehát megbomlott, az egyhangúság feloldódott.

A két fiatal ebből mit sem vett észre; egy dolog lebegett a szemük előtt: a huszonhárom perces késés.

- Ezen a sarkon, ha jól emlékszem, balra kell mennünk – mutatott egy közeli kanyarra Vanda. Ákos lelassított egy kicsit, hogy ránézhessen a telefonjára. Futás közben kezdett el jobbra-balra forogni, hogy a helyes irányt betájolja.

- Nem, a GPS szerint jobbra kell mennünk, erre gyere! – s már vezette is a lányt a helyes irányba. Áthaladtak a Fehérvári úton, majd befordultak az említett saroknál. Kertvárosi hangulatú részre értek, ahol nem volt baj, ha az úton szaladnak tovább. Mindkét oldalt kisebb - nagyobb méretű kertes házak bukkantak ki a burjánzó lombkoronák mögül. Az egyik ház fehér kerítése előtt elhaladva egy németjuhász ugatta meg őket. Vanda nem foglalkozott vele, de Ákos egy rövid pillantást vetett a kutyára. Ilyen fajtát szeretne, gondolta magában, majd elhessegette az állat képét, és felgyorsított. A lány barna haja kibomlott sálja alól, és lobogott a menetszélben. A felhők közül előbukkant a nap koronája,s a fénye épp nyugovóra talált volna a selymes hajfedőn, de onnan visszacsillant, immár mahagóni vörös árnyalatban. A színpompázás azon nyomban eltűnt, mikor egy kis utcába befordultak, melyre egy hatalmas tölgyfa vetett árnyékot.

A távolban egy csoport sziluettje derengett fel, s ahogy a páros közeledett felé, alakja úgy lett egyre nagyobb és tisztább. Már csak pár lépés, egy-két lóugrás, és a fiatalok levegő után kapkodva álltak meg az emberek mellett.

- Remélem tudjátok, hogy majdnem egy fél órát vártunk rátok. – mondta lesújtó pillantással az egyik középkorú nő, Kata.

- Igen, tudom, Anya, ne haragudj. Lekéstük a buszt, és sokkal később jött a következő, mint reméltük. – válaszolta Ákos.

- Futottatok, drágáim? Ki vagytok melegedve, és alig van rajtatok ruha. Vanda, vigyáznod kellene magadra, kint van az egész veséd! Hogy lesznek így unokáim? – mondta aggódóan a Nagymama, majd keresgélni kezdett a retiküljében, és egy zsebkendőt húzott elő – Tessék Ákoskám, fújd ki az orrodat, még sem nézhetsz ki úgy, mint egy ágról szakadt gyermek. – azzal átadta a zsebkendőt.

- Köszönöm Nagyhi, de jól fagyok! – válaszolta Ákos, miközben egy hatalmasat trombitázott.

- Eleget várakoztattuk a háziakat, ideje lesz bemennünk! – lépett elő László, a családfő. A magas feketehajú, sötétszürke szövetkabátos egy aktatáskát tartott a  jobb kezében, a balban pedig egy mappát szorított a hónaljához. Határozottan indult a legközelebbi, háromemeletes narancssárga ház ajtajához, nem várta meg, míg mindenki felsorakozik mögötte, így becsöngetett.

- Halló? Jó napot! A Klauzál család vagyunk, jöttünk megnézni a házat. – tartott egy kis szünetet, majd hozzátette - Igen, tudom, az elsőn, köszönöm! Gyertek szépen! – azzal kinyitotta a kaput, és várakozó testtartásban nézett a családjára. A csoport megindult: először a legkisebb fiú, Dávid indult el, szökdécselve ugrándozott apjáig. Őt követte unokatestvére, a kis Erzsi. Befont, szőke hajában egy szál nárcisz integetett a lány lépéseinek ütemére. A kicsik után már a többiek is megindultak: a Nagymama, Vanda, Ákos, majd Kata. Mind a heten bepréselték magukat a szűk lépcsőházba, hangjuktól zengtek a falak. Szerencsére csak egy fordulónyit kellett felfelé baktatniuk, mert ha tovább időztek volna lépcsőházban, még azt hitték volna a szomszédok, hogy épp megszállás alatt van a ház.

Az első emeleti ajtó nyitva állt, onnan nézett ki egy barátságos, harmincas arc.

- Nyugodtan jöjjenek csak beljebb!  - mondta kedvesen a lakástulajdonos.

- Köszönjük. – válaszolta Kata.

- Én megyek be előbb! – rohant előre Dávid, és még mielőtt bárki rászólhatott volna, besurrant a nő mellett a lakásba, és csodálkozó tekintettel nézett körbe.

- Húúúú, anyu, nézd, de szép! Az micsoda? – kérdezte Dávid, és egy képre mutatott.

- Én is, én is látni akarom! – tört magának utat Erzsi a lakásba becsődülő tömegben.

- Csöndesebben gyerekek, fontos ügyben vagyunk itt! – szólt rájuk a Nagymama, és szúrós pillantást vetett mindkettejükre.

- Igaza van nagyanyátoknak, ez itt most nem a játszótér. – tette hozzá László.

- Ó, igazán nem történt semmi – nyugtatta meg őket a nő – Egyébként Alíz vagyok, velem beszéltek telefonon – s azzal kezet fogott a családfővel, és feleségével, majd a kicsik felé fordult – Az a kép egy Mandalát ábrázol. Ezoterikus vagyok, és roppant lényegesek az életünkben.

- Ohh. – vágták rá egyszerre a gyerekek, és úgy tettek, mintha mindent értenének.

Míg Erzsi és Dávid sorjában csodálták meg a mandalát ábrázoló festményeket, addig Alíz körbevezette a családod a lakásban. Megmutatta nekik a kandallós nappalit, a kádas fürdőszobát, a manikűrös szalonná átrendezett hálószobát, majd a konyhát, ahol kicsit tovább időztek. Katának a képzeletében át kellett rendeznie a bútorokat, mert nem volt mosogatógép beszerelve, és ő nem tudta elképzelni a mindennapokat egy olyan okos masina nélkül. Végül is, ő a háziasszony, s neki kell a fiúk után elpakolnia. A lakás két szintből állt, a nappali alatt két szuterén szoba helyezkedett el, ahova nagy ablakos csigalépcső vezetett. A külső szoba inkább nappalinak mondható, rögtön a lépcső aljától kezdődött, s abból nyílt egy háló. A szobának külön kijárata volt a kertre.

- Nagyon szép! – említette meg csak úgy magának Vanda.

- Örülök, hogy tetszik – lépett mellé Kata, és átölelte a lányt – Ha gondoljátok, ez lehetne Ákossal a szobátok, egész csinosan be lehetne rendezni. Mintha egy szeparé lenne. Ideális, ha majd jön a baba, mert velünk is vagytok, de azért külön is.

Vanda nagy szemekkel bámult ki a kertbe, nem mert megszólalni. Alig egy éve járnak Ákossal, és persze szereti, de ennyire előre még nem tervezett. Kata jó szándékúan folytatta – A teraszra ki lehet majd rakni a járókát, ha pedig nagyobb lesz a gyereketek, akkor játszhat majd a kutyussal a kertben. Persze, tudom, hogy lehet, hogy elköltöztök, de jó tudni, hogy itt is maradhattok, nem?

Vanda mosolyogva bólogatott. Az ötlet tényleg tetszett neki, csak abban nem volt biztos, hogy Ákos lenne neki  nagy Ő. Hiszen olyan sokszor úgy viselkedik, mint egy tíz éves. Vagy ez lenne a normális? Bár a családját imádja. Olyan kedvesek neki, mint a sajátja, s el nem tudná őket ereszteni. De mégis. Ilyen hamar kellene ezt eldönteni? Hogy hol fog játszani a gyerek? És mi lesz az egyetemmel? Még munkája sincsen. Igaz, Ákos jó party, biztosan egy multinál fog dolgozni, és Erzsivel is úgy játszik, mintha világ életében gyerekekkel foglalkozott volna. De egy baba? Vanda feltűnés mentesen közelebb lépett a hálószobában lévő tükrös szekrényhez. Magát nézte, majd a hasára rakta a kezét. Összeráncolta homlokát. Ekkor Ákos jelent meg a tükörben Vanda mögött. Figyelmesen átölelte, s megfogta a hasán nyugvó kezét.

- Min gondolkodsz, Baba?

- Nem is tudom.. – kezdte félénken Vanda – szakítanál velem, ha azt mondanám, hogy nem szeretnék veled összeházasodni, és gyereket szülni sem? Olyan fiatal vagyok..

Ákos megkönnyebbülten elmosolyodott, óvatosan maga felé fordította Vandát, szerelmesen megcsókolta, majd mélyen a szemébe nézett.

- Nem baj, Babuci, én se szeretnék.

Azzal megbékélten átölelték egymást, s nem beszéltek többet a közös jövőjükről.