Ülsz a sötét szobában, csak a lélegzésedet hallod. Elnyúlsz az ágyban, és ahogy a kezed a semmibe kapaszkodik, tovább mész, keresed a lepedő szélét, megmarkolod az ágy sarkát. Tovább siklasz a puha párna alatt, belegabalyodsz az elhasznált zsebkendőkbe, átfordulsz a másik oldaladra, és majdnem leesel. Kicsi a tér, több kell neked. Felállsz, és bár besüpped alattad a matrac, magasra kinyúlva eléred a pókhálós plafont. Leugrasz, hátadat falnak támasztod, és az oldalát tapogatod. Nyirkos vakolat esik le, ahogy erősen dörzsölöd rajta a kezedet. Halántékodat az ablaknak támasztod, majd belefordítod az arcodat. Párás üveg jelzi, hogy itt a határ a külvilág és közötted. Kiszaladsz a szobából, kiutat keresel. Fal, fal, fotel, doboz, fal, üveg. A végtelenségig körbe vagy véve, mennél előre, de a valóságnak csupán egy szeletét tapasztalhatod csak meg. Mamuszban rohansz a kilincs után, kivágod a faajtót, futsz le a lépcsőn, meg se állsz a szabad levegőig. Beleütközöl valakibe, majdnem elesel, de talpon maradsz.
Felnézel, elszédülsz a hatalmas betontömbök láttán. Sárga villamos áll meg melletted, melegsége szinte magába szippant, nem is figyelsz, de újra bekebeleztek. Akaratod ellenére visznek el a helyről, ahol fogságodból szabadultál. Alaktalan arcok suhannak el melletted..vagy csak te hagysz ott mindenkit? Gravitáció húz, lábad torpan, két szárny nyílik, te huppansz. Talpad alatt megint beton. Magad alá gyűröd és csak futsz, futsz ahogy csak bírsz, térdedet behajlítva, lábfejedről ugrálva. Úszol a tömegben, elhajtod őket, szőrös lábvédőd egyre lejjebb csúszik, de megállíthatatlan vagy, menekülsz előre. A szürke alakok egy ocsmány óriás belébe iparkodnak, ami színesre maszatoltan villog és hív maga felé. Makacs vagy, utat törsz magadnak az ellenkező irányba. Befordulsz egy sarkon, kis híján neki ütközöl egy kresz tábla oszlopába, és beütöd a karodat. Egyedül vagy, lassítasz, és megengedsz magadnak egy pillantást, hogy végigmérd magad. Rózsaszín pizsomafelső, fehér, disneymintás nadrág, és a szőrös mamusz, ami tocsog a sárban. Kezed lassan belilul az ütéstől, zsong a fejed, a kiismerhetetlen labirintustól, de már nem állhatsz meg.
Gyorsítasz, és beleveted magad az út végtelenségébe. Izmod erősödik, bőröd megremeg, ahogy talpad az aszfaltba vered. Menned kell előre, el a falaktól, a bűztől, az ocsmány ablakoktól, amikben sosem látod önmagadat. Elhagysz egy üres játszóteret, kikerülsz egy megszáradt hányást, rohansz lépésről lépésre. Elmédet kiüríted, sminkedet elmosod, ahogy végigtörölsz izzadt arcodon. Bámulsz bele az ürességbe, ami még előtted vár. A földön csillogást veszel észre, de nem dőlsz be a csordát hajtó erőnek. Maradék levegődet összegyűjtve felgyorsítasz, és átugrod a valamit a földön. Ahogy leérkezel, beszúr a tüdőd, és nem tudsz lélegezni. Összegörnyedsz, kezedet térdedre támasztod, fejed előre bicsaklik. Hátra fordítod tekinteted, és furcsa érzés tölt el. Pár lépést visszamész, és felveszed a földről a különös tárgyat. Kis lovacskát tartasz a kezedben, lábait fadarab tartja össze, fejét hurok húzza ki. Már nem akarsz tovább futni, felnézel, és elmosolyodsz.
A kis karácsonyfadísz ráébreszt: vár rád egy hely, ami az otthonod lehet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése