Kiskorom óta különleges helyet foglalnak el a szívemben a nagyszüleim,
de sosem nőttem fel annyira, hogy meg is akarjam ismerni őket. Gyerekként egy
évet éltem Mamival, de abból az időszakból leginkább a kertjének hangulata és
varázslatos emlékképe maradt meg. Nem kérdeztem, csak bóklásztam. Igazi
dzsungel volt, egy álomvilág. Pedig ha tudtam volna akkor, hogy lábam alatt egy
fiatal nő nyugszik…
Az iskolákban mindenki tanul történelmet, ki
szorgalmasabban, ki galacsint dobálva. Ünnepségeket tartunk, ünneplőben,
zászlóval emlékezünk. Verset szavalunk, énekelünk, megfogjuk egymás kezét,
közösen táncolunk. Majd szól a csengő, és rohanunk a büféhez, hogy időben sorba
álljunk. Éljük mindennapjainak, majd jön az újév és felejtünk. A tanárnők pedig
kedvesen elismétlik, hogy mit is ünneplünk március 15-én, miért nincs iskola
október 23-án, mit jelent a vértanú kifejezés. A körforgás nem ér véget, és
egyre nehezebbé válik. Pedig még most van lehetőségünk belepillantást nyernünk,
hogy mi történt régen.