Kiskorom óta különleges helyet foglalnak el a szívemben a nagyszüleim,
de sosem nőttem fel annyira, hogy meg is akarjam ismerni őket. Gyerekként egy
évet éltem Mamival, de abból az időszakból leginkább a kertjének hangulata és
varázslatos emlékképe maradt meg. Nem kérdeztem, csak bóklásztam. Igazi
dzsungel volt, egy álomvilág. Pedig ha tudtam volna akkor, hogy lábam alatt egy
fiatal nő nyugszik…
Az iskolákban mindenki tanul történelmet, ki
szorgalmasabban, ki galacsint dobálva. Ünnepségeket tartunk, ünneplőben,
zászlóval emlékezünk. Verset szavalunk, énekelünk, megfogjuk egymás kezét,
közösen táncolunk. Majd szól a csengő, és rohanunk a büféhez, hogy időben sorba
álljunk. Éljük mindennapjainak, majd jön az újév és felejtünk. A tanárnők pedig
kedvesen elismétlik, hogy mit is ünneplünk március 15-én, miért nincs iskola
október 23-án, mit jelent a vértanú kifejezés. A körforgás nem ér véget, és
egyre nehezebbé válik. Pedig még most van lehetőségünk belepillantást nyernünk,
hogy mi történt régen.
Zsidóság. Sárga csillag. Deportálás. Gettó. Menekülttábor.
Gázkamra. Szavak egymás mellé pakolva. Majd a Katona Klub írós csapatával elmentünk
a Holokauszt Emlékközpontba, és a szavaknak súlya lett. Ott nem csak egy oldalt
kaptunk a tankönyvből, hanem történeteket. Családok életén keresztül láthattuk,
min mentek keresztül a II. Világháború áldozatai. Csak néztem az elhunytak
neveit a kőtáblába vésve, és csak akkor kezdtem el sejteni, hogy amiről mi
tanulunk, tényleg megtörtént.
A következő foglalkozáson körbeültünk, és elmeséltük, amit
nagyszüleinkről, dédszüleinkről tudtunk. Megdöbbentő, ám még felszínes
történeteket hallottunk. Mélyebbre kellett ásnunk. Így felhívtam Mamit, és
tollal, papírral a kezembe ültem le hozzá. Mesélj nekem, kértem, őszintén
meséld el, hogy éltétek túl. És akkor Mami az emlékekbe mélyedve beszélni
kezdett. A menekülésről, csempészésről, letartóztatásról. Egy rendőrről, aki
megmentette Dédit, egy katonáról, aki beleszeretett, mikor öt éves volt, mesélt
Dodi nagyapáról, akit elvittek, és Mami csak a véres csizmáit kapta vissza.
Elmesélte, hogy a szovjetek megöltek egy nőt az étkezőjükben, és a kertben, a
hinta alá lett eltemetve. Mennyit játszottam ott!
Ezután elmentünk a csoporttal táborba, ahol írtunk, írtunk,
és írtunk. Jeleneteket, monológot, leveleket. Családjaink helyébe léptünk, hol
szerelmesen, hol kétségbeesve, hol menekültként.
A Rétegek című darabunk kíméletlenül kimondja azt, amit
megtudtunk, és amit egykor tényleg átéltek nagyszüleink. Nem számít, hogy ki
zsidó, ki keresztény, kommunista tiszt, vagy tolvaj. A valóság pőrére
lecsupaszítva jelenik meg a néző számára. És számunkra is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése