A piros kötött zokni

Piros-fehér vastag kötött zokni volt rajta, lábát keresztbe tette a kanapén, hátát a virágmintás nagy díszpárnának döntötte.  Fekete keretes szemüvege szinte észrevehetetlenül csúszott az orrán egyre lejjebb és lejjebb. Kedvenc könyvét,  a Titkok kertjét  olvasta, miközben a háttérben a Mumford and Sonstól a Lovers Eyes szólt. Lapozott egyet, és elmerült a szavak erejében, képzeletében messze járt, távol a fehér kanapéjától, távol a gőzölgő irish cream  teájának illatától, távol ettől a világtól. Linda nem mozdult, de az élet nem állt meg körülötte. A szomszéd erdőből egy szellő közelített. Megkocogtatta a tölgyfák leveleit, felborzolta a vörösfarkú mókus szőrét, mikor egy makkot kocogtatott fogához, megringatta a madáretetőt, amit még télen közösen akasztottak fel. A szél már Linda házának kerítésénél járt, s keresztül szállt a falécek résein, halk de éles süvítést hagyva maga után. A medence vizét fodrokkal ajándékozta meg, de nem állt meg, haladt egyenesen az ablakon át a nappaliba. A fehér csipkefüggöny megemelkedett, kecses hajlongással köszöntötte a szelet, ami immáron  Linda pamutzokniját simogatta. Megemelte a könyv felső két lapját, majd mielőtt távozott volna, még megtáncoltatta a kanapén fekvő elnyűtt papír zsebkendőt, ami a találkozás után gyengéden hullott a földre, ahol lassan elázott.

Az olló útja kifürkészhetetlen..

Újabb emberi kapcsolatomnak lett vége..örökre. Azt hittem, hogy meg lehet oldani ezt kulturálisan is, minden szál megszakítás nélkül, de tévedtem. Egyesek nem képesek elismerni hibájukat azután sem, hogy tisztán és érthetően a szemük elé tártuk azt, s már ők is belátták, de valahogyan nem tudják elhinni magukról, hogy valóban képesek lennének ilyet megtenni. Így a mai napom is csupa idegeskedéssel és egyre növekvő haraggal telt el. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még a szakítás, valamint a külön költözés pár pillanatára sem tud odafigyelni, picit rám figyelni, és nem megvárakoztatni. De úgy látszik ez már nehezebb feladat. Fontosabb nálam minden, mint minden egyes esetben..lassan tényleg kezdem megszokni. Nem érdekel, hogy ki titulál engem önsajnálgató, különc, mazochista hipochondernek, akkor sem érzem azt, hogy ez az egész nekem való lenne... A hivatalos nevén: való világ, plusz a pasizás. Nem szeretnek adni..ez tény.. vagy csak nekem nem. Nem várok viszonzásképen valami sokat, éppen csak annyit, amivel el tudnék éldegélni, s minden nap mosolyoghatnék.
Most mégsem tudok írni többet.. saját magamat sajnálom már, s tiltakozom, hogy sajnáltassam magam, és hogy erről rinyáljak.. úgyhogy nem írhatok, mert most más témám nem lenne.. csak egy másik fiú..aki kedves, okos, figyelmes..éppen csak ezt nem mutatja ki. De attól még kedvelem, és érdekel, hogy jobban megismerjem..csak nem hagyja. Talán csak nekem nem. Van ilyen.

modern love story.. :/

Vannak pillanatok, amikor komolyan elhatározzuk magunkat, hogy igenis a kezünkbe vesszük sorsunkat, s nem hagyjuk, hogy kihasználjanak. Nem számít, hogy milyen ember voltál, egy a lényeg, hogy keményen tartsd magad a döntésedhez. Nem szabad elpuhulni, a szívedet megnyitni, innentől kezdve álarcot kell hordani, hogy sebet többet ne szerezhess. Az idő talán majd enyhít valamennyit rajtad, de igazán egy dolog hozhat változást: a szerelem, az őszinte, mindent félresöprő igaz szerelem. Sajnos bele kell gondolnunk abba a lehetőségbe is, hogy sosem fog megtalálni minket, habár mi mindent feltúrunk érte..s talán ez a probléma..ha nem akarnánk annyira, akkor rögtön megkapnánk, de így elérhetetlen távolságba üldözzük magunktól.

Az élet igazságtalan, kegyetlen..blablabla..igen, tudom, de attól még nem kell szeretni, és elfogadni sem, letérhetünk az útról, és játszatjuk ezt más szabályokkal is, hogy mi irányíthassunk.

Meg akarom mutatni a világnak, hogy Nő is vagyok, és nem csak bejárónő...

Ó, felesleges vagy! ...

Elmegyek már egy pszichológushoz, de komolyan. Olyan érzelmi ingadozásaim vannak, amit tanítani kellene..egyik pillanatban a fellegekben járok, annyira boldog vagyok, kiegyensúlyozott, még jógázom is, gyönyörű szép klasszikus zenéket hallgatok, mosolygok magamra, amiért egyedül ennyire elboldogulok, utána pedig mint a mesékben piros lesz a fejem, majd gőzölög a fülem, és majdnem felrobbanok.

Annyira egyszerű az emberekkel bánni, kedveskedni, megérezni, hogy mit szeretnének, és a kedvükben járni. Miért nem megy ez mindenkinek? Miért kell azt éreztetniük, hogy egy szar alak vagyok, akinek szar az élete, a családja, és hozzá nem érhet fel? Komolyan, ha ez gy megy tovább, lassan felmondok, és elhúzok a fenébe, hogy ne zavarjam a vizet senkinek se, hiszen úgysem tudok felmutatni semmit sem, úgyis csak útban lennék..
Magamat nem zavarom, magamat elviselem, úgyhogy magammal ellenék. Ennyi, pont kész passz...