Álomkép

   Becsukom a szemem. Forog velem a világ. Mintha színes csíkok cikáznának előttem. Belemarkolok a terítőbe. Lábujjaimat talpamhoz szorítom. Izzadok. Meleg van. Szédülök. Zuhanok. Tapsvihar szellője táncoltatja hajamat. Kellemes érzés fog el. Hirtelen csönd. Fényszórók. Feláll a szőr a karomon. Hunyorgok, szemem elé tenném a kezem, de mozdulni se bírok. Hátulról egy vékony hangot hallok

Gyerekágy

- Megint ugyanazt álmodtam – mondom neki, mert látom, hogy ébredezik.

Lassan fordul felém, automatikusan átölel, és csukott szemmel ad puszit.

- Mit álmodtál, Babóka?

- Hát, hogy terhes vagyok. Mint tegnap, és tegnapelőtt is. De most meg is szültem a kisbabát.

Hátára fordul, és két kezével dörzsöli az arcát. Az órára néz, majd rám. - Aranyos vagy, de ne ijesztgess – feleli.

- Nem akarok még gyereket, nyugi – hozzábújok, és a mellkasáról nézek fel rá. Megsimogatom a fején – Zavar? Mármint mondd meg nyugodtan. De tudod, hogy egyszer úgyis bekövetkezik.

Nagyot sóhajt és felül. Csak a hátát látom, de érzem, hogy ideges.

- Hova mész? – kérdezem

- Órám lesz – feláll, és öltözni kezd. Belebújik a bordó nadrágjába, majd a szekrényben keres egy inget – Nincs időm most ilyenekre. Miért nem keresel inkább munkát? Így akarnál felnevelni egy gyereket? Hogy itthon ülsz, és sorozatokat nézel? A tiszta ruhák napok óta a földön hevernek.

Öndefiníció

      Hadusovzky Petra vagyok, 23 éves. Ha valaki először találkozik velem, akkor rögtön a nevemen akad fent. Hogy is írják? Zé ká ipszilon. Honnan származol? Lengyelországból. De magyar vagyok, és sose gondoltam másképp.

Régen lehetne már családom, de nem tudom, hogy mikor fogok felnőni, pedig kétszeresen is évvesztes vagyok. Mi akarok lenni? Mit akarok csinálni? Életem során vagy százszor megváltoztattam döntésemet. Amibe csal belefogtam, abbahagytam. Balett, zongora, kórus, biológia, spanyol, cukrászat, tánc. Mind-mind nagy álom volt, de sose találtam a helyemet, vagy túl lusta vagyok? Ami igazán leköt az a film és a könyv. Meg persze a sörözés, láblógatás a Gellért-hegyről.

Utáltam a magyart, és az osztály legrosszabb helyesírója voltam. Talán még most is így van. Fogalmazni se tudtam. 8. osztályban valahogy mégis fel kellett állnom, és felolvasnom a dolgozatomat. Kedves Édesanyám..kezdődött a Nyilas Misi nevében íródott szövegem. Valaki sírt, én nevettem. Az enyém jó? Tök ciki.

Asszonyállat tudatos önkívületben

 A véred lüktet ereimben. Érzem, ahogy pulzál, dübörög, árad szét a lényemben. Szíved heves verésére szívom ki belőled az életet. Akarom, akarlak. Nem veszhet kárba egy cseppnyi melegség sem, a forróságodra vágyom, nem kell nekem semmi más. Odaadtad magad, te választottad. Azt hiszed nyeregben vagy, te, a macsó kinézel és megkaparintasz. Talán tiéd lehet a világ, de elkéstél: bekebeleztelek. Csak egy pillantás kellett, s elcsábultál. Elcsábítottalak tudtodon kívül, már előre eltervezve.

Újra együtt

Tegnap este óta boldog vagyok. Visszatért hozzám egy olyan ember, akiről azt hittem, hogy el kell feledkeznem. Megnyugtat, megnevetettet, elfeledteti velem a gondjaimat, vigyáz rám, szorosan átölel s nem enged, össze-vissza puszilgat, még akkor is, ha álmodik. Érzem, hogy mindig ott lesz nekem, mikor szükségem lesz rá, és én is gondját viselhetem, ha kéri, vagy csak némán tűri. Rengeteg közös élményben lesz részünk, sok-sok pozitív emlékkel gazdagszunk, bár néha megküzdünk egymással, és haragosan összecsapunk, de kitartásunk nem ismer akadályokat, és mindent legyőzünk.

Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a helyemet, ott vagyok, ahol lennem kell, azok között, akik a legfontosabbak számomra. Senkit sem akarok elveszíteni.

Mikor a madárka elszenderül..

Csak egy pillantás kell, ennyi csupán, s máris megtörténik a csoda, melyről már rég lemondtál s elfeledkeztél. Barna mint az opál, mélyreható, mint a levegő, igéző, mint a nap, s ebből egy pár is akad. Nem lehet ellenállni, tested-lelked beleremeg, s közben nyugtatod magad, hisz ez csak egy pillantás csupán..
De a hang..oly ismerős, mintha ezer éve hallanád, megnyugtat s ellazít, biztonságot ad, s magához hív. Még még! akarod, hogy körülöleljen, el nem szabad engedned, megőriznéd a pillanatot örökre..

De semmi sem tart ki odáig..lehunyod a szemedet, akár csak egy pillanatra is, de a mutató nem késhet, szalad előre, pörög rendületlenül, nem számol mással, csak a pontossággal, s másnap, mikor felnézel, s hallod a madarak csicsergését, arcodon érzed a nap melegét, már máshogy fordulsz meg. A tested már nem bizsereg, a lelked újra háborog..gyorsan visszaalszol, hátha még menthető, s legközelebb megint a varázsban találod magad. Azonban az élet nem ilyen, vannak apró örömök, melyek csak a nap kihunytával jelennek meg, s mint Hamupipőke varázsa, az idő elérkeztével eltűnnek, s csak az emlék marad utánuk, de a gyönyörű tavaszi fényben nem remélhetünk, nem kukucskálhatunk be minden egyes bokor mögé, hátha megtaláljuk, mi elveszett.

Csak este lehetsz gyerek, nappal nem elfogadott viselkedés...s mint tudjuk, nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások...

Kreatív írás - Hűlt helye maradt

Most egy szólást kellett címként megadni, s arról írni. Először azt mondta a tanárnő, hogy a műfaja bármilyen lehet, de később hozzátette, hogy inkább olvasói levél legyen..nos, én inkább az előbbihez igazodtam.. Miután felolvastam, azt a választ kaptam, hogy aranyos is, szellemes is, de senkit sem érdekelne..hát, megesik..

Hűlt helye maradt

Szinte már cincogott is, annyira elevenül mozgott a nappaliban, azaz csak mozgatva volt egy hatalmas szőrös száj által, hiszen hogyan is tudna bármilyen cselekedetet végrehajtani a különféle szervek nélkül? Hát kérem szépen, nem olyan világban élünk, ahol minden élettelen dolog táncra kél, ha zenét hall. Ráadásul neki nem is a muzsika jutott, hanem egy liternyi nyál, harapdálás és csaholás. De pörög ő így is, emelkedik a levegőbe vagy fél métert úgy is, messzire dobják, majd visszahozzák, jutalomként tartják, vagy csak félre rakják.

De nem úgy van az, hogy csak úgy rendelkezhetnek vele, mindennek következménye van, még az ártatlannak tűnő játszadozásnak is! A kutya? Az csak örül a fejének, na meg az egérnek, hiszen a házban egyedül csak felette uralkodhat, de szerencsétlen kilyuggatott plüss megelégelte ezt a módját a kihasználásnak, mert azért mindennek van határa, na.

Úgy esett, hogy egy sötétebbnek mondható hétvégi délutánon, mikor az asszony szokásához híven elővette a porszívót takarítás céljából, a sértett állat úgy engedte magát csak ide-oda cibálni, hogy végezetül pont a kanapé előtt terüljön el. Lévén, hogy szürkület is volt, meg jó film is ment a tévében, az asszony csak hébe-hóba vetett pillantást a takarított felületre, így könnyen megeshetett az az eset, hogy a plüss némely komoly szándékkal vegyítve, de persze merő véletlenségből a kanapé alá került. Nem gurult túl sokat, éppen csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy ne lássák, s szerencsétlen házi kedvenc ne érhesse el.

A család azóta is azon tanakodik, vajon a kutya a kis egeret különös megfontolásból igazinak vélte-e, s keresztben lenyelte-e, vagy, ami valószínűbb, az egér elvándorolt - hiszen lehet látni ilyet a filmekben is - s a hűlt helye maradt csak utána.
Vagy ez, vagy az az igazság, a családot nem rendítette meg igazán a változás, hiszen ott van még a plüss kolbász is.
Az meg ügyebár nem tud táncolni.

Kétségekbe zárva, szabadon szárnyalva...?

Megdöbbentő, mikor rájössz, hogy mennyire harcol egymással a két éned. Uralomra akarnak törni, de csupán az érzelmeidnek köszönhetően léphetnek az első helyre. Persze - mint mindig - több befolyásoló tényező is közrejátszik, azonban te döntöd el, melyiknek engeded, hogy hatása alá kerítsen. A döntések végkimenetelei igen távol állnak egymástól, habár a folyamatok eleinte párhuzamosan úsznak egymás mellett. A kérdés viszont mindig előbukkan, mikor a célhoz érünk. Melyiket kell választani, melyiket hagyjuk többször érvénybe lépni? Melyiktől leszünk többek, s melyikkel élhetünk boldogabban? Követni kell-e a feladatot, melyet már időkkel ezelőtt kijelöltünk maguknak, vagy csak hagyjuk latba veszni, s élvezzük az életet, míg lehet? Legnehezebb döntés...melyet talán sosem tudunk meghozni..viszont ha mindkettőt megtartjuk, akkor mintha csak egyszerre elvágnánk a kék és a piros zsinórt...BUMMM! Mindenünk rámenne... Ha csak az egyiket választjuk, akkor örök időkre üresnek éreznénk magunkat, hiszen másik felünket eldobtuk. Mi itt a helyes lépés, kérdem én? Mindig el fogjuk tudni dönteni, hogy melyiknek kell behódolni? Már most tudom, hogy nem...

Egy koppanás sem maradt utána

Rád telepszik, és teljesen beterít. Mindent megpróbál annak érdekében, hogy leterítsen lábadról. A kényszertől, hogy tartsd magad, hullámzik a tested, lassan szédülni is kezdesz. Az idő olyan lassan halad, hogy azt hiszed, kiléptél a valóságból. Gondolatok ezrei cikáznak át fejeden, újabb és újabb ötletek jutnak eszedbe, de közben a másik oldalon is rájössz valamire. /Talán még sincs minden úgy, ahogy te eddig hitted/ A szád egyre szélesebbre nyílik, az emberek komor arca irigykedővé változik át. Szépnek látod a fekete eget, hisz alulról mintha a fények pompájában úszna. /Mégse találod jó ötletnek?/ Kifelé menet a szél felkap a hátára, és könnyedén elrepít a mozgólépcsőhöz. Minden működik magától, tökéletes a rendszer. A néni sem akar a nyakadba állni, még csak fel sem löknek, akik jobban sietnének. De hiszen megállt az idő, minek bármi mással is törődni? /Ne változz vissza, hiszen végre előre néztél./ Mikor újra kibukkansz a város másik pontján, ismét fényáradatban fürödhetsz, tiéd a világ, senki sem mondja, hogy ne szállj fel a sárga csörömpölőre, hisz tudják, neked így tökéletes az utad. A téren felbukkan előtted a nemesi palota sziluettje. Mint mindig, most is élvezettel ad meleget a tudásra szomjazóknak. /Úgyis meg fog történni, mint mindig, újra és újra./

Mikor lehuppansz a komolyak elé, nem érted, ők miért nem tudják elengedni magukat, és csak egy kicsit másról, közelebbiről beszélni. Bármit is mondanak, te nagyon meggyőzően bólogatsz, biztos igazuk van. Kilépve a nagy barna tölgyfaajtón, mikor nem vár ott senki, automatikusan ráfogsz az ujjadra, pörgetnéd... de nincs ott. Itt volt az idő, elhagyott. Első arcon csapás, s így jobban fáj a jeges szélben. Megtántorodsz, szemed könnybe lábad. Egyedül hagyott. Pedig magadnak vetted, még odakint, ajándék volt, hogy ne felejtsd el, te mindig önmagadnak leszel a legfontosabb. Aztán egyszer csak rájössz, talán pont ez volt a célja, hogy erre gondolj, és ráébredj, hogy hagytad úszni magadat. /S van, amikor a legjobb csak az ablakon át bámulni./ Sosem lett volna szabad idáig eljutni, megígérted magadnak, ott és akkor a boltban. Hazajöttél..és elfelejtetted.

Többet ne.

Amikor lélekben másfelé járok..

Ide szeretnék eljutni..











és igen, ez Skócia.

Shakespeare-ből Pitagorasz

Szociolingvisztikán vettem észre, hogy két fiú látogatja csak az órát. Nem azért van így, mert a többi esetleg link lenne (néha a lányok lustábbak felkelni, vagy csak elmennek vásárolni - de persze nem tapasztalatból mondom), hanem mert az egész évfolyamon hat srác van összesen. Hatvan lány és hat fiú. Kiváló felosztás - mondhatnánk, bár én jobban örülnék, ha több ellenkező nemű is beiratkozna, de ez van :o). A lényeg most itt nem is barátsági dolog, hanem sokkal érdekesebb.

Kíváncsi lennék, hogy klasszikusaink - Arany, Petőfi, Csokonai, és a többiek - mit szólnának ahhoz, hogy magyar szakra tízszer több lány jár, mint fiú. Nem akarom magunkat diszkriminálni, félreértés ne essék, de ha megnézzük a magyar kánont, akkor sokkal több férfi szerzőt találunk, mint nőit. Ez persze annak is betudható, hogy a gyengébbik nemet nem engedték iskoláztatni komolyabban, de hát, akkor is megszokott (volt), hogy a férfi írja a verset, a regényt, ő olvas fel a társaságban. Most pedig? A férfiakat a számok kerítették hatalmukba.. Nem csak egyszerűen munkakapcsolatban állnak egymással, á, dehogy, hanem már az egész életüket átszövik a számok, aszerint is választanak barátot. Ha megemlítem, hogy én a szövegek imádója vagyok, akkor máris látom a szemükben azt a furcsa kifejezést, mely a szánalomra, és a lebecsülésre utal.

A magas kultúrára már nincsen szükség - ezzel a kormány is egyetért, hiszen elvonta a támogatás nagy részét a kulturális intézményektől, így nagyjából húsz százalékkal kell csökkenteni az alkalmazottak számát. Hova fogunk jutni, hogy ha tényleg a matematika, nha meg később a robotok fogják uralni csöppnyi világunkat? Kelle-e egyáltalán a könyvtár? Egyetemi hallgatókon kívül, kik a vizsgákra készülnek, már alig látogatják. Épp a héten kérdeztem közgázos diákokat, hogy voltak-e már ott. A válasz természetesen nemleges volt, ráadásul hozzáfűzték, hogy olvasni sem olvasnak soha, és nem értik, én miért szeretek.

Ezek után mit várjak a jövőmtől? Már megszoktam, hogy az írásra általában negatívan csodálkoznak rá, de hogy azt sem lehet tudni, vajon lesz-e olvasóközönség, az szerintem tényleg súlyos probléma. Ha nem lesz egy olyan Széchenyink, aki a tudomány mellett a művészetet támogatná, akkor ki fogja? Van egy olyan érzésem, hogy életem végégi a mekiben fogok dolgozni, hiszen közgazdasági végezettségem nem lesz, csupán egy bölcsészes, amit tudom hova rakhatok..

Mintha..

Sokáig azt hittem, az az én utam, az előre megbeszélt ösvényem, amin haladnom kell életem végéig. Nem övezte volna semmilyen varázslat, egyszerű, de biztonságos lett volna.
Nem tudom, kinek köszönhetem, és azt sem, hogy mivel érdemeltem ki, de úgy érzem, hogy rátaláltam arra az útra, amit nekem kell járnom. Hogy biztonságos, eltéveszthetetlen-e? Azt nem tudom, azonban annyi csodát rejt, mellyel eddig életemben még nem találkoztam. Két ember találkozása nem hat ki a világra, viszont egymás életét gyökerestül megváltoztatja.

Most kezdem el érteni, hogy hogyan születhettek a mesék. Az biztos, hogy nem légből kapottak voltak.. :o)

Nyitottabb szemmel kellene járnunk a világban. Többször akad olyan alkalom, mikor elsétálunk olyan ember mellett, ki hatással lenne az életünkre, vagy csak úgy viselkedünk, amivel megbántjuk a másik érzéseit - habár mi nem akartuk. Lassan már nem adhatjuk teljesen önmagunkat, hanem be kell hódolnunk a társadalom elvárásainak, csak hogy kialakuljon a szimbiózis a környezetünkben. Nem számít, hogy ki viselkedik piócaként, vagy olyanként, aki megpróbál teljesen kifordítani minket önmagunktól.. Tőlünk elvárják mindazt, amit ők nem tudnak teljesíteni. Akadnak olyan személyek, akik sokkal közelebb kerülnek hozzánk, mégis, a négy lépés távolságot meg kell tartani, mert különben rossz szemmel néznék a kapcsolatot. Akik nem tudnak úgy viselkedni, ahogy kell, azok kiesnek, eltűnnek a közösség szeme és érdeklődése elől, s élhetnek úgy, ahogy bírnak. Ezért kell játszani, színlelni, úgy tenni, hogy igenis, te idevaló vagy, még ha nem is érzed otthon ott magad.

az őrület határán..

Csak kellene egy ház. Ahova akárki eljuthat, akármikor és akárhonnan. Olyan iwiw féleség....Kivéve azt, h ez a ház nem cyber lenne , hanem igazi és valóságos,benne velünk, hús vér emberekkel.
Meg lenne szabva egy időkorlát (mert valljuk be, az időt sehonnan sem sikerült még kiszorítani), h meddig tartozkodhatnánk ott...
ÁÁ, nem, nem is, ez hülyeség... végülis én vagyok az egyik azok közül, akik pampognak annak kibírhatatlanságáról..
Oké, akkor kezdjük előröl. Nos..legyen egy olyan szerződés (kicsit hasonlít Faust és Mefisztóéra), melyben, hogy ha elértük a kívánt boldogsági szintet, visszakerülnénk az életünkbe..
hm... ez most meg így egy paradoxon lett..
szóóval..akkor ez mégsem valóságos, csak annyira, h mi mi vagyunk teljes életnagyságban és minden ami körülöttünk van... csak a hely van - hmm...- mondjuk egy párhuzamos idősíkon.
Nha, szupi, eddig egyezik.

Nos, mire lehetne használni ezt a fantázia-lakot?

1. Billentyűk nyomogatása helyett a szánkat használhatjuk a kommunikáció csatornájaként
2. Lenne idő, és alkalom h mindenkivel megbeszélhessünk mindet, és hogy egy kicsit együtt legyünk
3. nem kéne pénzt költeni arra, h ilyen időben vmi meleg helyen együtt lehessünk
4. mivel bizti lenne több szobája is, egyszerre lehetne eszmecserét folytatni, enni, edzeni és a legfontosabb: táncolni!
5. az összes nemkívánt személytől mentes lenne
6. és nem utolsósorba hátrahagynánk betegségünket, és végre lenne egy órácska, amikor nem köhögöm ki még a tüdőmet is, és kapnék egy szusszanásnyi időt..
7. jha, és persze a kövi tz vagy feladat végrehajtásának a fontossága sem búgna a már amúgy is zsúfolt agyunkban

Komolyan, ez a hülye gép tesz mindannyiunkat antiszociálissá...

Buborék, másképp...

csak ki kéne törni.akár egy órára.persze jobb, ha lehet több is. olyan vagyok, mint szegény oroszlán a cirkuszban.ketrecébe bezárva, előadáskor porondra előhívva. aztán mikor költöznek, mehet furgonnal.
de hol van itt a szabadság?
persze lehet h van egy kis tér.a karánban a lovaknak is akad.
de hol van itt a vágtára a lehetőség?
Hiszen be vagyunk zárva!
a feladataink, kötelezettségeink bilincsbe vertek. egy egy tiltott séta, vagy kitörés, és máris megvannak a következmények...utána meg csak a szidás marad.
irigylem a paplanosokat, akik a hegyek között a meleg levegőn vitorláznak. órákig eltarthat a madár-érzésük. és csak szállnak, szállnak, mindent hátra hagyva:
gondot, bajt,feladatot,határidőt,szomorúságot és legfőképpen a gondolatokat. csak maguk vannak az örömükkel: a kiváltság örömével.
a régi lakás konyha ablakából csak néztem őket, vágyakozva.
nekik mért adathatott meg?
Mi AZ ami miatt erre idejük van?
...Hiszen az idő ellenünk dolgozik.....
és ha mégiscsak meg akarjuk kerülni az időt, szintén jönnek a következmények.

természetesen több féle ösvény választható. az ember maga dönti el, hogy melyiken kezdi.
Az út közben az átsiklás lehetséges, ami lehet nagyon könnyű, mintha csak csúszda lenne a két ösvény között, de lehet nehéz is, mintha csak egy hegyet kellene megmászni.
Ha viszont eldöntöttük testileg lelkileg melyik is a mi utunk, nincs visszalépés, nincs meghátrálás semmi és senki elől.
alá kell vetnünk magunkat.
teljesíteni KELL amit az élet ezen az ösvényen kirótt miránk.

a gondolat, h egy szép nyárias délelőttön, vagy akár suli után biciklin kiszellőztethessem az elmémet, már csak buborékban jelenhet meg a fejem fölött, amit vki nagyon gyorsan ki is pukkaszt...

..és van amikor már nem is a feladatokból van elegem, hanem a rengeteg pukkasztás hangjából..