Asszonyállat tudatos önkívületben

 A véred lüktet ereimben. Érzem, ahogy pulzál, dübörög, árad szét a lényemben. Szíved heves verésére szívom ki belőled az életet. Akarom, akarlak. Nem veszhet kárba egy cseppnyi melegség sem, a forróságodra vágyom, nem kell nekem semmi más. Odaadtad magad, te választottad. Azt hiszed nyeregben vagy, te, a macsó kinézel és megkaparintasz. Talán tiéd lehet a világ, de elkéstél: bekebeleztelek. Csak egy pillantás kellett, s elcsábultál. Elcsábítottalak tudtodon kívül, már előre eltervezve.

A piros kötött zokni

Piros-fehér vastag kötött zokni volt rajta, lábát keresztbe tette a kanapén, hátát a virágmintás nagy díszpárnának döntötte.  Fekete keretes szemüvege szinte észrevehetetlenül csúszott az orrán egyre lejjebb és lejjebb. Kedvenc könyvét,  a Titkok kertjét  olvasta, miközben a háttérben a Mumford and Sonstól a Lovers Eyes szólt. Lapozott egyet, és elmerült a szavak erejében, képzeletében messze járt, távol a fehér kanapéjától, távol a gőzölgő irish cream  teájának illatától, távol ettől a világtól. Linda nem mozdult, de az élet nem állt meg körülötte. A szomszéd erdőből egy szellő közelített. Megkocogtatta a tölgyfák leveleit, felborzolta a vörösfarkú mókus szőrét, mikor egy makkot kocogtatott fogához, megringatta a madáretetőt, amit még télen közösen akasztottak fel. A szél már Linda házának kerítésénél járt, s keresztül szállt a falécek résein, halk de éles süvítést hagyva maga után. A medence vizét fodrokkal ajándékozta meg, de nem állt meg, haladt egyenesen az ablakon át a nappaliba. A fehér csipkefüggöny megemelkedett, kecses hajlongással köszöntötte a szelet, ami immáron  Linda pamutzokniját simogatta. Megemelte a könyv felső két lapját, majd mielőtt távozott volna, még megtáncoltatta a kanapén fekvő elnyűtt papír zsebkendőt, ami a találkozás után gyengéden hullott a földre, ahol lassan elázott.

Végzeted, hogy elveszítsd azt

Zene fordul, pohár repül....

kezed táncra perdül...

a levegő egyre forrósodik, a tükör már párásodik.

Fordulsz egyet, hajad arcodba csap, a szőnyeg egy könnycseppet kap, hangját a gondolatok nyomják el.

Szemed tüzes, indulatod végzetes.

Lehetnél kedves, bájos, normális, de ennek az útnak már vége, nincs jövő számodra.

Csak a keserűség, megalázkodás..majd lassan a megadás.

Saját világod börtönében ragadtál, már sehogy sem tudsz kitörni, már nem te irányítod sorsodat.

..a kés folyékonnyá válik, a tükör szörnnyé változik

Impulzusként előretörsz, kiáltasz, s végzeted után nyúlsz, de az minduntalan kicsúszik a kezeid közül..

Remegő térdek, kereszt-formájú kezek, halott fej roggyan az élettelen testre..

A lélek szabad..és örökre magányosan marad

Újra együtt

Tegnap este óta boldog vagyok. Visszatért hozzám egy olyan ember, akiről azt hittem, hogy el kell feledkeznem. Megnyugtat, megnevetettet, elfeledteti velem a gondjaimat, vigyáz rám, szorosan átölel s nem enged, össze-vissza puszilgat, még akkor is, ha álmodik. Érzem, hogy mindig ott lesz nekem, mikor szükségem lesz rá, és én is gondját viselhetem, ha kéri, vagy csak némán tűri. Rengeteg közös élményben lesz részünk, sok-sok pozitív emlékkel gazdagszunk, bár néha megküzdünk egymással, és haragosan összecsapunk, de kitartásunk nem ismer akadályokat, és mindent legyőzünk.

Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a helyemet, ott vagyok, ahol lennem kell, azok között, akik a legfontosabbak számomra. Senkit sem akarok elveszíteni.

Szállsz, szállsz, fel a magasba, nem hiszed, de csupán e fadarabnak köszönheted szárnyaidat

Néha nem tudom eldönteni, hogy mi álom s mi valóság. Akadnak olyan pillanatok az életemben, amik annyira meghatározóak, annyira befolyásolnak, hogy a hatásuk alá kerülök és bilincsként tartanak. De ebből a börtönből én sosem akarnék szabadulni, ha ez az ára annak, hogy megízlelhessem azt a keveset, amit ilyenkor kapok, akkor örökké fogoly maradok. Elzár a külvilágtól, valóban, de minek nekem az a valóság, melybe ezek a csodás, apró örömök nem tartoznak bele? Mi van akkor, ha én itt akarok maradni örökre, hallgatnám a suttogásokat, járnám a már ismert de mégis rejtélyes utat a szürke, fájdalmakkal teli párja helyett? Nem mondom, ez sem egyszerű vállalkozás, talán több gonoszsággal és sötétséggel találkozom, mintha mikor az emberek között járok, de ez akkor is megnyugtat. Úgy érzem, hogy ilyenkor vagyok csak otthon, ez az az élet, amit nekem választanom kell. Azonban a két világ szimbiózisban van egymással, nem lehet elengedni az egyiket a másik nélkül, nem menthetem fel magamat a kötelességek alól, csak hogy teljessé válhassak. Ez mindig is kettéhasított élettel fog járni. Ahhoz, hogy megláthassam, mit is tartogat még nekem a különcség, valahogyan el kell itt boldogulnom. És sajnos csak azt veszem észre, hogy nem fogom megtalálni a helyemet ebben a világban, sosem fogok semmit sem száz százalékosan csinálni, mert ez nekem csak egy ugródeszka, mely felrepít a magasba, ahol szállhatok s szabad lehetek, de sajnos mindig ott kell hogy legyen az a fadarab, mikor visszaérkezem, s újra ugorhassak.

Ködfátyol koszorú

Köszönöm, hogy itt voltál velem, hogy annyi szépet meséltél, biztattál éveken át. Sosem láttalak szomorúnak, csak az örömtől csurdogáltak könnyeid. Mindig megértő voltál velünk, s elhalmoztál a szereteteddel. Hívtál, mikor beszélgető társra vágytál, s hívtál mikor bajban voltunk. Figyeltél és vigyáztál ránk..

Azt sajnálom a legjobban, hogy mikor utoljára találkoztunk kórházon kívül, akkor nem mentem oda hozzád, nem meséltem el a terveimet, nem kérdeztem meg, hogy őszintén hogy vagy. Csak szabadulni akartam a családtól és a barátaimmal lógni a város pörgős éjszakájában. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Annyi mesélni valóm lett volna pedig. Sose mondtam, hogy mi szeretnék lenni, nem olvastam fel egyik írásomat sem, csupán az utolsót küldtem el e-mailen. Nem törődömség? A jelenléted megszokása? Valóban, azt hittem, hogy mindig itt leszel nekem, és mikor igazán nagy sikert érek el, akkor majd velem fogsz örülni..tévedtem. De talán sose hagysz el engem, velem leszel sikerben és elbukásban, együtt táncolsz majd az esküvőmön, puszilgatod majd a dédunokádat..onnan föntről, ahonnan most is letekintesz rám..
Nyugodj békében!

Mikor a madárka elszenderül..

Csak egy pillantás kell, ennyi csupán, s máris megtörténik a csoda, melyről már rég lemondtál s elfeledkeztél. Barna mint az opál, mélyreható, mint a levegő, igéző, mint a nap, s ebből egy pár is akad. Nem lehet ellenállni, tested-lelked beleremeg, s közben nyugtatod magad, hisz ez csak egy pillantás csupán..
De a hang..oly ismerős, mintha ezer éve hallanád, megnyugtat s ellazít, biztonságot ad, s magához hív. Még még! akarod, hogy körülöleljen, el nem szabad engedned, megőriznéd a pillanatot örökre..

De semmi sem tart ki odáig..lehunyod a szemedet, akár csak egy pillanatra is, de a mutató nem késhet, szalad előre, pörög rendületlenül, nem számol mással, csak a pontossággal, s másnap, mikor felnézel, s hallod a madarak csicsergését, arcodon érzed a nap melegét, már máshogy fordulsz meg. A tested már nem bizsereg, a lelked újra háborog..gyorsan visszaalszol, hátha még menthető, s legközelebb megint a varázsban találod magad. Azonban az élet nem ilyen, vannak apró örömök, melyek csak a nap kihunytával jelennek meg, s mint Hamupipőke varázsa, az idő elérkeztével eltűnnek, s csak az emlék marad utánuk, de a gyönyörű tavaszi fényben nem remélhetünk, nem kukucskálhatunk be minden egyes bokor mögé, hátha megtaláljuk, mi elveszett.

Csak este lehetsz gyerek, nappal nem elfogadott viselkedés...s mint tudjuk, nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások...

lapozás..

Forgok összevissza, a karomat magam körül lóbálom, sehogy sem tudom koordinálni, s folyton a testemhez csapódik, a lábam alig bír lépést tartani velem, a hajam minden lüktetésre feljebb szál s összegubancolódik, a szobám elmosódik, csupán színfoltokat látok, a hasam kezd bukfencezni, de én akkor is pörgök tovább, nem számít, ha holtan rogyok össze, forognom kell, mert csak ez tart életben. Apró gondolatfoszlányok jelennek meg előttem, de menekülni akarok előlük, nem érhetnek el, ezért kell fordulni-fordulni körbe-körbe...

Tényleg azt hittem, hogy ennek így kell mennie, jó képletet használok a megoldásához, de csak jobban belebonyolódtam. Már nem tudom, hol számolhattam el, de kezd idegesíteni ez a zagyvaság. Áthúzott, telefirkált már lassan az egész papír, fehér folt már csak néhol látható. Mi a helyes megoldás? Vagy kitépni és kidobni, vagy csak lapozni..mindegy végül is, mert ugyanazt jelenti.

Tanultam-e belőle? Talán túlságosan is bölcsész lettem a matekhoz..talán már nem nekem való, hiába gyakorlok, külön órát is vettem, nem használ..vagy használna? De a megoldás sosem akar kijönni..nem segít nekem, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy küszködjek még, egyedül jöjjek rá, mi romlott el..de a lap már annyira mocskos, hogy nem találom, hol lehetne kibogozni

Egyszer talán majd elkezd mozgolódni, megpróbálja felhívni magára a figyelmet..magányos lesz, s hiányolni fogja a türelmemet.. de nem számolt azzal, hogy nincsen radírom, s már annyira belefáradtam abba, hogy esélyem sincs megoldani, hát tovább állok, új lapot kezdek, ami remélem szépírással lesz tele

modern love story.. :/

Vannak pillanatok, amikor komolyan elhatározzuk magunkat, hogy igenis a kezünkbe vesszük sorsunkat, s nem hagyjuk, hogy kihasználjanak. Nem számít, hogy milyen ember voltál, egy a lényeg, hogy keményen tartsd magad a döntésedhez. Nem szabad elpuhulni, a szívedet megnyitni, innentől kezdve álarcot kell hordani, hogy sebet többet ne szerezhess. Az idő talán majd enyhít valamennyit rajtad, de igazán egy dolog hozhat változást: a szerelem, az őszinte, mindent félresöprő igaz szerelem. Sajnos bele kell gondolnunk abba a lehetőségbe is, hogy sosem fog megtalálni minket, habár mi mindent feltúrunk érte..s talán ez a probléma..ha nem akarnánk annyira, akkor rögtön megkapnánk, de így elérhetetlen távolságba üldözzük magunktól.

Az élet igazságtalan, kegyetlen..blablabla..igen, tudom, de attól még nem kell szeretni, és elfogadni sem, letérhetünk az útról, és játszatjuk ezt más szabályokkal is, hogy mi irányíthassunk.

Meg akarom mutatni a világnak, hogy Nő is vagyok, és nem csak bejárónő...

Keringőre keringve

Körülöttem minden pörög, táncol, suhan s nevet. Az abrosz széle fel-fellibben, a víz a pohárban ritmusra ringatózik, a boa szálai hajlonganak, a teknősök körbe-körbe úszkálnak, a karácsonyi dísz azért forog, hogy fényjátékával megbolondítsa szobám hangulatát. Én vagyok a középpont, próbálok mozdulatlanul ülni az ágyamon, de Prokofiev nem enged, hív magához, felkér egy táncra s Hamupipőke módjára báli ruhát öltök, majd lépésről lépésre felszabadítom magam, pedig tudom, hogy csupán a szobámban vagyok a dekonstrukció mellett, de nem hagy szabadulni a fényes, nagy függönyökkel körülölelt, csillogó padlójú bálterem gondolatától. Hallom a bájos női cseverészést, az urak illedelmes köszönését, látom az udvarias karnyújtásokat, az erotikával hintett pukedlizéseket, a féltékenységtől tüzes szemeket, a szerelemtől túlfűtött sóhajtásokat. A vágyak s álmok megtestesülése, melyek csak abban a pár órában tudnak kibontakozni, s a bál emléke örökre beleégeti magát tudatunk legmélyebb pontjába, majd pedig kínoz s felemészt. Parányi örömért mennyit kell szenvedni!

Önismeret, de minek?

Miért van az, hogy mikor magunkat hibáztatjuk és tisztában vagyunk a hibánkkal, akkor sem tudunk megváltozni? Tudjuk, hogy mit kéne tenni, de az emberi lustaság vagy valami más miatt mégsem vagyunk képesek másik mederbe terelni az eseményeket. Folyton emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet, de én most már abba a fázisba jutottam, hogy emlékeztetnem kell magamat egy piros cérnával, hogy az emlékeztessen engem, mi is jó nekem. Ördögi kör.
Azonban akkor ez azt jelenti, hogy szándékosan is úgy teszünk, hogy az mindenképpen rossz legyen nekünk? Lehessen miről panaszkodni s ez által figyeljenek ránk? Örök mazochisták lennénk egy kis hipochonderséggel vegyítve? Figyelemre vágyunk s ha magától nem jön, akkor bármi áron? Így viszont sosem lehetünk igazán boldogok.

Társfüggőségem lassan kezd annyira beteges lenni, hogy inkább lemondok a lelki kielégülésről, csak hogy tudjam, tartozok valakihez, szükség van rám, segíthetek valakinek és ő ezért nagyon szeret. Csak hát nem úgy.. Tényleg ennyire szánalmas lenne már a helyzetem, hogy nem is remélem, hogy lehetne jobb? Megszoksz, vagy megszöksz. Az utóbbi viszont az egyedüllétet jelentené, azt viszont még nehezebben tudnám elviselni. A megszokást pedig a veszekedéseim nehezítik meg.. pedig már olyan szépen megtanultam, hogy barátokkal szemben inkább elfogadóbb vagyok, s lenyelem azt a fránya békát, csak hogy békesség legyen, viszont a társammal ezt valahogy nem tudom megtenni.

Érdekes kifejezés, az hogy társ..ha már eleve abból indulsz ki, hogy alá vagy rendelve a kapcsolatodnak, akkor nincsen egyenlő feled. Te vagy, aki kiszolgálsz s ezt valamilyen szintig még élvezed is. Csak sajnos ott van a tündérmese a szőke hercegről, s sosem feltételeznéd, hogy ő is le tud esni a lováról, és akkor már csak a földön ölelne, míg te lebegni szeretnél.

Kétségekbe zárva, szabadon szárnyalva...?

Megdöbbentő, mikor rájössz, hogy mennyire harcol egymással a két éned. Uralomra akarnak törni, de csupán az érzelmeidnek köszönhetően léphetnek az első helyre. Persze - mint mindig - több befolyásoló tényező is közrejátszik, azonban te döntöd el, melyiknek engeded, hogy hatása alá kerítsen. A döntések végkimenetelei igen távol állnak egymástól, habár a folyamatok eleinte párhuzamosan úsznak egymás mellett. A kérdés viszont mindig előbukkan, mikor a célhoz érünk. Melyiket kell választani, melyiket hagyjuk többször érvénybe lépni? Melyiktől leszünk többek, s melyikkel élhetünk boldogabban? Követni kell-e a feladatot, melyet már időkkel ezelőtt kijelöltünk maguknak, vagy csak hagyjuk latba veszni, s élvezzük az életet, míg lehet? Legnehezebb döntés...melyet talán sosem tudunk meghozni..viszont ha mindkettőt megtartjuk, akkor mintha csak egyszerre elvágnánk a kék és a piros zsinórt...BUMMM! Mindenünk rámenne... Ha csak az egyiket választjuk, akkor örök időkre üresnek éreznénk magunkat, hiszen másik felünket eldobtuk. Mi itt a helyes lépés, kérdem én? Mindig el fogjuk tudni dönteni, hogy melyiknek kell behódolni? Már most tudom, hogy nem...

Régi út, de új irány

Almás fahéjas teát szürcsölgetek, 'Kilincset' hallgatok, az ablakon keresztül tekintek a sötét de égőktől fényes éjszakába s azon gondolkozom, vajon ez az év mennyiben lesz más, milyen új dolgokat fog hozni, váratlan s spontán lesz-e, vagy előretervezett, ahogy az életemet irányítani szoktam. Mit és mennyit fogok dolgozni, vajon idén világot fogok-e látni? Tudom, minden rajtam múlik, a legapróbb dolgoktól a hatalmas döntésekig. A teámat két vagy három kanál cukorral iszom-e, délelőtt tanulok-e még, szilveszterre felveszem-e a piros kalapomat, emezt meg amazt beleszövök-e esetleg a történetembe, elköltöm-e finomabb ebédekre a pénzemet, vagy inkább spórolok Írországra, hogy vehessek magamnak egy új gyűrűt?

Válaszutak, elágazások, göröngyös s hepehupás utak szelik át az életünket, melyeken néha gyorsabban megyünk lefelé, vagy csak alig tudunk mozdulni a mély sártól, néha fáradtságos túrával tudunk felfelé haladni, van mikor véletlenül eltévedünk, s pár kitérőt teszünk, de ha igaz szívvel s lelkünk teljes hozzáadásával haladunk előre - bár néhányszor azért a hátunk mögé tekintünk - akkor ott kötünk ki, hol lennünk kell, s ahol leginkább érvényesíthetjük vágyainkat, még ha először nem is érezzük, hogy igen, megérkeztünk, hanem csak életünk végén visszatekintve jövünk rá, hogy otthon vagyunk.

Figyelmeztetés ellenére...

Össze vagy zárva..mindennel, talán csak a világgal nem. Az hiányzik? Vagy csak talán az álmok..de hát azok is vannak, főleg így. Nem tudod, hogy miért van ilyen rossz kedved, de kétségtelenül változtatni akarsz rajta. Pedig van csoki, szerető ölelés, finom vacsora, gyümölcstea. De akkor is hiányzik, ügye? Úgy, ahogy már réges-rég elképzelted. Harmónia..mondják, hogy tőled függ. Te alakítod ki magadnak, olyan mértékben, amennyire csak szeretnél. Néha tényleg annyira csodálkozol magadon. Ez tényleg te vagy? Így kell élned, létezned? Miért próbálsz más lenni? Te nem ilyenre vágytál, begubóztattad magadat már megint, pedig most komolyan, őszintén megfogadtad magadnak, hogy többet nem fog előfordulni...azt mondtad, hogy vigyázni fogsz, távol fogsz állni, és kívülről figyelni..ez neked a két lépéssel hátrébb? Felesleges gondolkoznod azon, hogy miért történt ez, hisz tudtad már előre..Á, beszélhetek is neked, úgy sem fogod megérteni..vagy szívedből elfogadni. Használd már az eszed, az isten szerelmére!!!!! Ez.Így.Nem.Mehet.Tovább!!

Egy koppanás sem maradt utána

Rád telepszik, és teljesen beterít. Mindent megpróbál annak érdekében, hogy leterítsen lábadról. A kényszertől, hogy tartsd magad, hullámzik a tested, lassan szédülni is kezdesz. Az idő olyan lassan halad, hogy azt hiszed, kiléptél a valóságból. Gondolatok ezrei cikáznak át fejeden, újabb és újabb ötletek jutnak eszedbe, de közben a másik oldalon is rájössz valamire. /Talán még sincs minden úgy, ahogy te eddig hitted/ A szád egyre szélesebbre nyílik, az emberek komor arca irigykedővé változik át. Szépnek látod a fekete eget, hisz alulról mintha a fények pompájában úszna. /Mégse találod jó ötletnek?/ Kifelé menet a szél felkap a hátára, és könnyedén elrepít a mozgólépcsőhöz. Minden működik magától, tökéletes a rendszer. A néni sem akar a nyakadba állni, még csak fel sem löknek, akik jobban sietnének. De hiszen megállt az idő, minek bármi mással is törődni? /Ne változz vissza, hiszen végre előre néztél./ Mikor újra kibukkansz a város másik pontján, ismét fényáradatban fürödhetsz, tiéd a világ, senki sem mondja, hogy ne szállj fel a sárga csörömpölőre, hisz tudják, neked így tökéletes az utad. A téren felbukkan előtted a nemesi palota sziluettje. Mint mindig, most is élvezettel ad meleget a tudásra szomjazóknak. /Úgyis meg fog történni, mint mindig, újra és újra./

Mikor lehuppansz a komolyak elé, nem érted, ők miért nem tudják elengedni magukat, és csak egy kicsit másról, közelebbiről beszélni. Bármit is mondanak, te nagyon meggyőzően bólogatsz, biztos igazuk van. Kilépve a nagy barna tölgyfaajtón, mikor nem vár ott senki, automatikusan ráfogsz az ujjadra, pörgetnéd... de nincs ott. Itt volt az idő, elhagyott. Első arcon csapás, s így jobban fáj a jeges szélben. Megtántorodsz, szemed könnybe lábad. Egyedül hagyott. Pedig magadnak vetted, még odakint, ajándék volt, hogy ne felejtsd el, te mindig önmagadnak leszel a legfontosabb. Aztán egyszer csak rájössz, talán pont ez volt a célja, hogy erre gondolj, és ráébredj, hogy hagytad úszni magadat. /S van, amikor a legjobb csak az ablakon át bámulni./ Sosem lett volna szabad idáig eljutni, megígérted magadnak, ott és akkor a boltban. Hazajöttél..és elfelejtetted.

Többet ne.

Csillámló fényhüllő

Lelki nyugalom járja át a testemet, s már-már elringat abba az állapotba, mikor mindent békésnek és kedvesnek látok. Nem zavar a köd - sőt, ilyenkor még kellemesebb a séta, hiszen frissebb a levegő -, nem tántorít el a tananyag mennyisége sem, hiszen, úgyis túl leszek rajta, addig pedig apránként kell előre haladni. Nem szabad habzsolni sem az életet, sem a tudást. Mindennek megvan a maga ideje, amit nem kell figyelnünk, hiszen úgyis érezni fogjuk, mikor elérkezett.

Egyre inkább tisztább a kép előttem, hogy mit szeretnék az élettől. Sosem fogok elszakadni a világomtól, ne is kívánja tőlem senki se, hogy valaha is kilépjek belőle, mert egyszerűen lehetetlen. Akár tetszik, akár nem, én látom a vicces figurákat a kárpitban, az arcokat a függönyön, és újabban a fehér óriás kígyókat a Dunában, amik a kacsák előtt tekeregnek le a vízen, miközben visszacsillan róluk a nap halovány sugara. Olyan, mintha gyöngyházfényű vonalakkal lenne teli a folyó, melyek a Hév zakatolásának ritmusára táncolnának. Békések, csak úgy, mint most én. Tudják, hogy eljön egyszer az a nap, mikor külön kell válniuk, ki kell sodródniuk, de addig is élvezik azt, ami nekik jutott. Hálásak, amiért együtt lehetnek, és megláthatják a természet csodáit, mely mindig körülveszi őket. Létezésükkel mosolyra fakasztják az egekben szárnyaló gondolatokat, elűzik a bánatot, és azt a csúnya gödröcskét az emberi száj szélén.

Ha minden nap láthatnám őket, akkor sosem idegeskednék, nem veszekednék, és sosem felejtenék. Egy ilyen csodára, mely a Föld e pici zugában megesett, mindig emlékezni kell.

Lelkifröccs vásárlással

Ma csajos napot tartottunk Betti barátnémmal. Zumbáztunk volna, de neki nem volt kedve, nekem pedig égett a gyomrom a nyamvadt kávétól. Bezzeg, ha lett volna forrócsoki a könyvtárban, akkor eszembe se jut cappucinot venni. Mindegy, szóval előjött belőlünk az a tipikus csajos lustaság, amikor lógni akarunk az edzésről. Bár ezt nem is annak mondanám, hanem inkább szórakozásnak, mert mai zenékre rázni magunkat az tényleg mókás tud lenni.

Sajnos mostanában mindig a Váci utcában kötünk ki, ha vásárolni hív Bettikém, és tudni kell, hogy nem éppen olcsó környék, de hát, mit lehet tenni, főleg most, hogy a Vörösmarty téren karácsonyi vásár van, muszáj arra vennünk az utunkat. Szerencsére nem voltak annyian, mint általában a karácsonyi dömping előtt, így még kényelmesen nézegethettem az árusok portékáit, és megakadhatott a szemem a forralt bor 600 forintos árán is. Kicsit sem kizsákmányolás, nem de? Sajnos kürtöskalácsot nem láttam, pedig annak az illatával mindig jól szoktam lakni. Ha jól emlékszem, tavaly 1000 forint volt egy darab.

Nagyon romantikus ott sétálni..persze, úgy jobb lenne, ha egy fiúval tehetném ugyanezt, de Bettivel is nagyon tetszett. Sőt. Jó volt beszélgetni. Hát persze, hogy azért mennek vásárolni a csajok, mert közben a pasikról beszélgethetnek. Most pedig különösképpen. Ne haragudjatok, de mindenkire ráférne egy kis illemtan. Miért van az, hogy a lány fut a fiú után? Mert, hogy elvárja. Ő nem közeledik, megvárja, míg a lány már addig ül görcsbe szorított lábakkal, remegő hassal a telefonja előtt, míg már levegőt is alig tud venni, de mivel senki se hívja, ezért persze, hogy megteszi az első lépést. Ő helyette. Nem értem én a pasikat, annyira nem valóak hozzánk, nem kellenek, hiszen úgyis elveszítjük egy idő után, mert nekik több, és jobb kell, vagy csak már elég volt, és ráuntak az aktuálisra. Ma úgy fél tucat srác mért végig minket úgy, hogy közben a barátnője kezét fogta...Eszméletlenek..ők, ti, mindenki. Mi meg reménytelenül várjuk az igazit, aki tökéletes lesz, aki tényleg elhív randira, kettesben marad velünk, és fontosnak tartja a válaszunkat.

A női léleknek férfi ölelés kell, de ha az nincs, akkor jöhet a legjobb barátnő, és a bankkártya..ma már csak ilyen egyszerűen.

Amikor az ősz nem is olyan szürke..

Most csak az aranyló faleveleket látom, ahogy átcsillan rajtuk a napfény kósza sugara. Ahogy fújja őket a szél, úgy szállnak a magasba, egyre feljebb és feljebb, már-már egy szabad madárnak képzelve magukat. A fa, az életet adó fa nagyon büszke. Ő hozta létre ezeket a színeket minden erőfeszítés nélkül. Csak egy kis vízre és napra volt szüksége, és persze rengeteg szeretetre, de ha ennyi veszi körül, akkor érthető, hogy miért játszik a színekkel olyan bátran, merészen és legfőképpen vidáman. Az arra járók, bármennyire is gondolataikba mélyedve lépkednek ütemesen, nem maradnak a hatása nélkül: arcuk egy csapásra kivirul, ha pedig már amúgy is boldogok, akkor csak még jobban megédesíti a pillanatot.

Hajnal

Egyik nap felébredsz, és rájössz, hogy minden eddigi tetted hazugság volt. Nem is azt szereted, amiről azt mondtad, hogy a kedvenced, sosem jártál emelt fővel, pedig minden embert irigyeltél, aki meg merte tenni. Sose láttad a világot teljes pompájában, nem kötöttél megannyi barátságot, és nem tapasztaltad meg azt, amit már réges-régen kellett volna. De azon a reggelen máshogy nyitottad ki a szemedet, minden porcikádban érezted a változást: a kicsi rút kacsa végre rájött, hogy igazi fehér hattyú is lehet belőle. Ilyenkor annyira más minden. Újra körül kell tekinteni, hogy láthasd a város valós színeit, újra bele kell szagolni a levegőbe, mert bizony, nem csak depresszió vesz minket körül. Ki kell nyitni a szívedet, hogy befogadhasd a külvilágot, és annak őszinte szeretetét. Ne törődj azokkal, akik vissza akarnának fogni, lépd át azokat, akik előbb vagy utóbb eltaposnának. Ne várj többé a segítségre, ők sem tudnák jobban megoldani a helyzetedet. Ha rájössz, hogy magad vagy ebben az életben a legbiztosabb pont, akkor már semmi sem tud eltéríteni a célodtól: kiteljesedés és önmegvalósítás. Ez a két szó lebegjen a szemed előtt, ha mégis kapnál pár váratlan pofont. Ha nem adod fel, akkor semmi sem lehetetlen!

Azt mondtam szüntelen..

..milyen jó, mikor rám nézel, de vajon engem látsz odabenn? ....

Táltos szívek találkozása, körülöttük kő-pokol, szaladnak suhanva, felettük sok madár. Landolnak egy kis kertben, tán nincsenek jó helyen. Ringató ölelésben almabor illat száll. Ha villámlik s mennydörög, az csak jobban összehozz, de néha egy hang a szélben suttogva közeleg: ha nem szállhatsz egyedül, akkor valami úgyis összetör. Nem tudom mit tegyek, nem tudom mit higgyek, magamat biztatom, ez most az én helyem.