Körülöttem minden pörög, táncol, suhan s nevet. Az abrosz széle fel-fellibben, a víz a pohárban ritmusra ringatózik, a boa szálai hajlonganak, a teknősök körbe-körbe úszkálnak, a karácsonyi dísz azért forog, hogy fényjátékával megbolondítsa szobám hangulatát. Én vagyok a középpont, próbálok mozdulatlanul ülni az ágyamon, de Prokofiev nem enged, hív magához, felkér egy táncra s Hamupipőke módjára báli ruhát öltök, majd lépésről lépésre felszabadítom magam, pedig tudom, hogy csupán a szobámban vagyok a dekonstrukció mellett, de nem hagy szabadulni a fényes, nagy függönyökkel körülölelt, csillogó padlójú bálterem gondolatától. Hallom a bájos női cseverészést, az urak illedelmes köszönését, látom az udvarias karnyújtásokat, az erotikával hintett pukedlizéseket, a féltékenységtől tüzes szemeket, a szerelemtől túlfűtött sóhajtásokat. A vágyak s álmok megtestesülése, melyek csak abban a pár órában tudnak kibontakozni, s a bál emléke örökre beleégeti magát tudatunk legmélyebb pontjába, majd pedig kínoz s felemészt. Parányi örömért mennyit kell szenvedni!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése