ki a világból...

Ülsz a sötét szobában, csak a lélegzésedet hallod. Elnyúlsz az ágyban, és ahogy a kezed a semmibe kapaszkodik, tovább mész, keresed a lepedő szélét, megmarkolod az ágy sarkát. Tovább siklasz a puha párna alatt, belegabalyodsz az elhasznált zsebkendőkbe, átfordulsz a másik oldaladra, és majdnem leesel. Kicsi a tér, több kell neked. Felállsz, és bár besüpped alattad a matrac, magasra kinyúlva eléred a pókhálós plafont. Leugrasz, hátadat falnak támasztod, és az oldalát tapogatod. Nyirkos vakolat esik le, ahogy erősen dörzsölöd rajta a kezedet. Halántékodat az ablaknak támasztod, majd belefordítod az arcodat. Párás üveg jelzi, hogy itt a határ a külvilág és közötted. Kiszaladsz a szobából, kiutat keresel. Fal, fal, fotel, doboz, fal, üveg. A végtelenségig körbe vagy véve, mennél előre, de a valóságnak csupán egy szeletét tapasztalhatod csak meg. Mamuszban rohansz a kilincs után, kivágod a faajtót, futsz le a lépcsőn, meg se állsz a szabad levegőig. Beleütközöl valakibe, majdnem elesel, de talpon maradsz.

Gyerekágy

- Megint ugyanazt álmodtam – mondom neki, mert látom, hogy ébredezik.

Lassan fordul felém, automatikusan átölel, és csukott szemmel ad puszit.

- Mit álmodtál, Babóka?

- Hát, hogy terhes vagyok. Mint tegnap, és tegnapelőtt is. De most meg is szültem a kisbabát.

Hátára fordul, és két kezével dörzsöli az arcát. Az órára néz, majd rám. - Aranyos vagy, de ne ijesztgess – feleli.

- Nem akarok még gyereket, nyugi – hozzábújok, és a mellkasáról nézek fel rá. Megsimogatom a fején – Zavar? Mármint mondd meg nyugodtan. De tudod, hogy egyszer úgyis bekövetkezik.

Nagyot sóhajt és felül. Csak a hátát látom, de érzem, hogy ideges.

- Hova mész? – kérdezem

- Órám lesz – feláll, és öltözni kezd. Belebújik a bordó nadrágjába, majd a szekrényben keres egy inget – Nincs időm most ilyenekre. Miért nem keresel inkább munkát? Így akarnál felnevelni egy gyereket? Hogy itthon ülsz, és sorozatokat nézel? A tiszta ruhák napok óta a földön hevernek.

Asszonyállat tudatos önkívületben

 A véred lüktet ereimben. Érzem, ahogy pulzál, dübörög, árad szét a lényemben. Szíved heves verésére szívom ki belőled az életet. Akarom, akarlak. Nem veszhet kárba egy cseppnyi melegség sem, a forróságodra vágyom, nem kell nekem semmi más. Odaadtad magad, te választottad. Azt hiszed nyeregben vagy, te, a macsó kinézel és megkaparintasz. Talán tiéd lehet a világ, de elkéstél: bekebeleztelek. Csak egy pillantás kellett, s elcsábultál. Elcsábítottalak tudtodon kívül, már előre eltervezve.

Ha apu ír..

Meglepődtem, mikor anyu irodájába beérve egy novellával várt az asztalán. Apa írta nekem, mivel ihletett kapott a történeteim olvasása után. Tudni kell, hogy fiatalabb korában ő volt az írópalánta a családban, csak időközben valahogy alábbhagyott a lelkesedése.


Hajnal

Korán csörög az óra. Nem ritkaság, ma mégis mérges vagyok érte. Húzna vissza az ágy, de mennem kell vérvételre. Halogattam az elmúlt hetekben, de sajnos ma muszáj elintéznem. Szerencsére semmi komoly baj nincs, csak egy régi műtét hozadéka.

Komótosan felöltözöm, húzom az időt. A reggeli szeánsz a konyhában elmarad, éhgyomorra kell mennem.

Leesett az első hó, a kapuból kilépve szorosabbra húzom a sálamat. Gyalog 10 perc a rendelő, szűk szemekkel nekivágok.

Hosszú, huzatos Hév aluljárón vezet át az utam. Az emberek hömpölyögve próbálnak átjutni rajta.

Zeneakadémia

George egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A gondolatai úgy cikáztak össze-vissza, mintha csak a tőzsdén lett volna. Pedig neki igazán semmi köze sem volt a tőzsdéhez. Sem a számokhoz. Sem semmilyen reálos dolgokhoz. Mindig is elvont emberként tekintett magára. Már gyerekkorában kinézték őt az óvodából, mert nem a matchboxszokkal dodzsemezett, nem épített felhőkarcolót a duplo kockáiból, és nem rohangászott valamilyen bugyuta szabályokból álló játék közepette, hanem csakis mesekönyveket bújt, vagy walkmanjéről klasszikus zenét hallgatott. Persze beletelt egy kis időbe, mire a kicsi George anyukája elmagyarázta az óvónőnek, hogy miért is fontos, hogy az ő egy szem fia szocializálódás helyett egy sarokban inkább kulturálisan fejlődjön. A családban kivétel nélkül mindenki feláldozta az életét a kultúra ápolásáért. A kisfiú nagyanyja egy múzeumban dolgozott, de hogy melyikben, azt már nem tudná megmondani, arra viszont még emlékszik, hogy a biztonsági őrtől mindig kapott nyalókát az épületből kifelé haladva, ha nem nyúlt semmihez sem a tárlat idején. A dédapja és az apja is újságíróként élte le az életét, mindkettőjüknek az aktualitás és az első kézből való informálás volt a legfontosabb. Bármit megtettek egy-egy cikkért cserébe, s ez sajnos az apja életébe is került. Sosem derült ki igazán, hogy mi is történt, de az akkori címlapokon a maffia szó szerepelt a halála körülményeinél. Talán kibelezték és fellógatták.., de most már úgy is mindegy. A gyerek tanult belőle: felesleges mások dolgába beleütni az orrát, ha csak a saját pici életével foglalkozik, akkor biztosan megéri az öregkort. Az édesanyja is így vélekedett, mióta elhunyt a férje: csak a festéssel foglalkozott a nevelési kötelességeinek rovására. Éjt nappallá téve képes volt ülni az üres vászon előtt, és valami fura nyelven motyogott magában, de mindig az lett a vége, hogy magas hangon kiadott egy C-t, majd elszívott egy cigit, megitta a zaccos kávéját, és újra próbálkozott a festéssel. Persze az ecset megfogása nélkül. Végül is, a művészek kiismerhetetlenek, s sosem szabad siettetni őket, hiszen az ihletet nem lehet venni a boltban, az csak úgy jön, ha az ember helyes sorrendben végzi el a napi teendőket: cigarettázás, koffein túladagolás, élet értelmének keresése, csalódás a világ eszméiben, majd önmagában.

Órai feladat

Hétfőn reggel nyolctól Stilisztika órám van, hivatalos nevén Verbális készségek fejlesztése IV., de gyakorlatilag a kreatív írás van a középpontban. Egyszerű, nem igaz? :P Mindenesetre hétről hétre korán reggel, még álomittas szemekkel tíz perc alatt, egy saját, de meghatározott témájú címhez szöveget kell írni. Van, mikor a stílus is meg van határozva, van, mikor hangulatunkra hagyatkozhatunk. Határozottan pozitív elbírálást még nem kaptam, ami, megmondom őszintén nem esett jól, de végül is még fiatal, tapasztalatlan, kezdő írópalánta vagyok, mit is várok a nulla gondolkodással megírt szövegeimtől? A blogomat azonban tarkíthatják, így hétről hétre felrakom az újabb szerzeményeimet :o)

Szónoki beszéd

Kedves Hallgatótársaim!

Azért állok itt előttetek, hogy elmeséljek egy történetet, és megosszam  a véleményemet.
Talán veletek is előfordult már – akár csak kedvtelésből, akár komolyabb szándékkal –, hogy az internetet böngésztétek kutyakeresés céljából. Ilyenkor merül fel az első kérdés: menhelyről, vagy tenyésztőtől szerezzük be az új állatot?
Másfél éve kezdtem kölyök Labrador után kutatni a hálón. Tapasztalatlan voltam ilyen téren, így rögtön a tenyésztők oldalán keresgéltem. A borsos árak láttán elállt a lélegzetem: átlagosan 30-50 ezer forintot kérnek egy csöppségért cserébe. Miért ennyit? Mert anyja, vagy apja szép díjat nyert, mert sosem volt félvér a családban, és mert a szülők eredményei: ’TSZ’, ’KV’, ’CAC’, ’HPJ’. Elnézést kérek, hogy ezeket a mozaikszavakat nem oldom fel beszédem legvégén, de nem tudom, hogy mit jelentenek, és itt pont erre akarok rámutatni. Miért fontos az, hogy a szülő mit ért el, milyen tulajdonságokkal rendelkezik? A kutya nem attól lesz ’jó’, hogy az anyja szépen állt egy szépségversenyen. Nem. Nevelni és szeretni kell őt.
Sok ismerősömtől hallottam már, hogy fajtiszta ebét folyamatosan állatorvoshoz kell vinnie, vagy műtét alá vetnie. A tény az, hogy mivel a tenyésztők csak egymás között fedeztetik a kutyákat, vérük nem frissül, ami genetikai betegségeket okoz. Nem válnak korcsokká, hisz nem vesztik el gyönyörű fajtiszta külsejüket, de gazdijuk és a pénztárcájuk megérzik a különbséget.
Annál inkább tekintik a menhelyi állatokat korcsoknak. Piszkosak, sebesek, és általában keverékek. Kevesen gondolunk bele, hogy ők is ugyanolyan kutyák, akik nem tehetnek arról, hogy nem néznek ki egzotikusan. Legtöbben átlagos életet élünk, átlagos az életmenetünk, és átlagosnak érezzük magunkat. Érthető hát, hogy nem az átlagos kutyát választanánk elsőre. Én most arra kérlek titeket, hogy ha legközelebb lesz egy kis időtök, akkor nézzétek meg a menhelyek lakóit. Mindegyik kutya páratlan a maga nemében! Ha esetleg elhatározzátok, hogy elhozzátok az egyiket kép alapján, akkor ne bátortalanodjatok el, hogy ha élőben is megismeritek. Ugyanis a látvány szívszaggató, de először akár visszataszító is lehet.
Első menhelyes élményemet két napja szereztem. Az Illatos úti menhelyre - igazi nevén sintértelepre - mentem el Húgival és Anyával együtt. Már múlt héten kinéztünk egy édes hosszúszőrű tacskó keveréket, akibe Anya rögtön beleszeretett. Vidáman, és izgatottan léptünk be a telepre, de az a látvány, és a sokk, ami követte, leírhatatlan. 2m x 1m-es kennelbe vannak bezárva az állatok. Mikor megérezték, hogy ott vagyunk, az összes elkezdett vonítani és ugatni. Több kutyus is a falhoz húzódott, mert annyira félt tőlünk. Mocskosak voltak, tele sebekkel, kennelük nem volt kitakarítva, ételt pedig a rácson kívüli vájatba kaptak. Háromszor is végigmentünk a soron, de Lizát – így hívják a kis szukát – nem találtuk. Végül a gondozó mutatta meg, de rá sem ismertünk! Saját ürülékében feküdt, ettől szőre összecsomósodott, tricolorsága eltűnt. Először azt hittük, hogy elvitték a kiszemelt kedvencünket, és az egy másik. De nem. Mikor szemügyre vettük, láttuk, hogy az ismerős jegyek mellett arcán, lábán, nyakán vérzik, körmeit húsáig lekaparta, a gondozó szerint azért, mert szökni próbált, és nem tanult a leckéből. Mondanom sem kell ott helyben eltörött a mécses Húgom és az én számomra. Akkor kérdezte meg Anya: ’Biztos akarjuk ezt? Hiszen sokáig fog tartani, míg begyógyulnak a sebei, és bízni fog bennünk, nem fog rögtön játszani, vagy futni utánunk.’ Testvéremmel mindketten Liza örökbefogadására szavaztunk, azonban másnap a saját állatorvosunk nem helyeselte választásunkat. Szerinte egyáltalán nem lenne szabad elhozni onnan kutyát, hiszen azok leginkább felnőttek, és már nem lehet őket kedvünkre tanítani. Mekkora butaság és kegyetlenség! Tudtátok, hogy az Illatos úti telepről a kutyákat 2-3 hónap után elaltatják?!
Nem meggyőzni akarlak titeket, hogy mindenképpen menhelyről szerezzétek be az új jövevényt. Nincs jogom megmondani nektek, hogy hogyan cselekedjetek. Ha mindenáron díjnyertes szülők kölykét akarjátok felnevelni, akkor nyugodtan keressétek fel a tenyésztőket. Azokat a kutyusukat is szerető gazdikhoz kell juttatni, de őket könnyebb, mert fajtiszták. Viszont, ha nem fontos az a kis könyvecske, vagy nem szeretnétek tetemes összegeket kifizetni, akkor válasszátok az elhagyott ebeket. Ingyenesek, és még kölyköket is lehet találni. Sokkal több szeretetet fognak adni azok az állatok, hiszen megjárták a kutyák poklát, és csak jobb lehet nekik egy család körében.

Köszönöm, hogy rám szántátok ezt a néhány percet, és meghallgattatok!

dolgozat 8.ban..

Kedves Édesanyám!!!

Mindig azt mondtad, hogy „légy jó mindhalálig kis Misikém!”.

Nem is mondtad ok nélkül, hiszen tudtad, hogy nem lesz könnyű beilleszkednem, mert más vagyok mint a többiek, de ha megtartom a hitemet, akkor könnyen átvészelhetem az élet nehéz dolgait.

Sajnos ezt nem sikerült teljesen betartanom. Úgy érzem, hogy a világ ellenem fordult, és csak te maradtál nekem Édesanyám!!!

Mikor tanár lettem, tudtam, hogy büszke vagy rám. Mikor a lutrit elvesztettem, éreztem szúró pillantásodat, de tudtam, ha vigyázol rám, minden jobbra fordul majd!!! Mikor ruhát varrtál, és nem figyelhettél rám, verseket írtam…..Verseket, melyeket először tőled hallottam, de átírtam.

Átírtam, mert nehéz volt megérteni, de egy gyermek szava világosságot hoz az emberiség számára. Én segíteni akartam nekik, de ők csak akadályokat gördítettek az utamba.

Kedvesen bántam velük, de kiűztek otthonukból. Meggyanúsítottak, hogy nem vagyok méltó az életükhöz, hogy a szokásaikat, élet menetüket feldúltam, csak mert kedveskedni akartam.

Tömlöcbe dobtak, mint egy halálra ítélt rabot. Rabot akinek már csak a hite maradt, amit az anyjától kapott, a hitet, amit te adtál nekem. Én sírtam, s te velem sírtál, és mikor az utolsó könnycseppek is elhagyták gazdájukat, megjelentél.

Megjelentél Géza bátyám testében és emlékeztettél. Nem felejtettél engem, amire tanítottál. Mindig azt mondtad, hogy légy jó mindhalálig. S te elhoztad a szabadságot jelentő szavakat, s megszabadítottál.

Útra keltem szavaidnak hála, és tudom, hogy egyszer az élet ösvénye hozzád vezet majd. De addig érzem a védelmet nyújtó karjaidat és a bátorságot rejtő szavaidat, s így átvészelem majd a sorsomat, melyet az élet rótt ki rám!!!

Búcsúzóul én csak annyit mondok, hogy légy jó mindhalálig Édesanyám!!!

/ Nyilas Misi szerepében: Hadusovzky Petra /