Azt a feladatot kaptuk Stilisztikán, hogy ez első szót, mi az eszünkbe jut, tegyük meg az írásunk címévé, majd tizenöt perc alatt alkossunk valamit. Íme:
Álom
Minden éjjel meglátogat, hol gyorsabban, hol lassabban közelít. Van, mikor türelmetlenebb s már éber állapotomban is megfűszerezi gondolataimat. Nem kell sokáig várnom, máris láthatom legújabb lényeimet, különlegesebbnél különlegesebb helyszíneimet. Tegnap este is megismerkedtem egy félidegennel, piros szemeivel először mint vadász a prédájára, úgy tekintett rám, majd vöröses körvonalai lassan erősödni látszottak, s pillantása egyre kihívóbbá vált, mely hívogatott, hogy ismerjem, s lássam meg a világot, melyből érkezett. De tudtam, nincs idő rá, újabb kép és egy másik gondolat úszott be, mely elsőbbséget követelt, s önzőn kisatírozta a lebegő lány alakját a fejemből. Magasan jártam, nem is, repültem, a friss levegő vadul csapott arcomba, a tájból csupán színfoltokat láttam, annyira elmosódott a sebességemtől, de éreztem, hogy erre a helyre még vissza fogok térni, így nem maradok le semmiről sem.
Az örömmámorban való úszásomat a következő rideg, kegyetlen kép törte meg, melybe gyakorlatilag belezuhantam. Hatalmas nagy fémtányérban voltam, talpamat égette a forróság, ki akartam mászni, az életemet menteni, de minduntalan visszacsúsztam. Ötödik sikertelen próbálkozásom után vettem csak észre, hogy a tál alján jókora vértenger forr, mely apró testek nedvéből keletkezett. Kezemet arcom elé kaptam, de még így sem tudtam szabadulni a szagtól, mely a sülő szervek, piruló inak következtében került a levegőbe. Kidülledő, elfolyó szemek sisteregtek mellettem, próbáltam arrébb lépni, de a brutalitás megfagyasztotta bennem a vért, s egyszerűen mozdulni sem tudtam. Tehetetlenségemből egy aprócska nyöszörgés zökkentett ki, egy apró vigasz, mely e holt temetőben várhat rám. Olyan öt év körül fiúcska lehetett, ujját próbálta mozdítani, de a fájdalom nem engedte, hogy bármilyen cselekvést is végrehajtson. Hasán feküdt, melynek következtében égetett epeszag terjengett, először nem is értettem, hogyan folyhat ki saját maga alá a gyomra, de aztán rájöttem: nem pusztán ropogósra sülnek, hanem el is olvadnak, mintha csak viaszfigurák lennének.
Nem bírom nézni, nem bírom hallani az utolsó élő haláltusáját, másodpercek kérdése, s ő is csupán történelem.. én pedig örök kómában fogok ragadni, ha nem tudok minél gyorsabban kiszabadulni innen, hogy meg ne halljak a saját álmomban.
Mintha csak egy rossz csattanót találtam volna ki, a vég előtt felébredtem, mivel annyira fáztam a nyitott ablak és a lekapcsolt fűtés mellett, hogy muszáj volt tüsszentenem.
(A halott gyerekek képe azonban nem távozik szemem elől, minduntalan rájuk gondolok, s sajnos nem először álmodok ilyesmit. Hogy mi lehet az oka? Sejtelmem sincs, nincsen olyan pontos álmoskönyv, mi megmondhatná..)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése