Tegnap este hívtak a Karakter Castingtól, hogy másnap lenne egy Suzuki-s reklámforgatás, arra pedig kellene még egy lány statiszta. Először nem fogadtam el a felkérést, mivel ma állásinterjúra kellett volna mennem egy reklámarc-ot kereső céghez, azonban sajnos ha lemondom a munkákat, akkor az ügynökség nem fog többé hívni, így visszahívtam szegény vasárnap is dolgozó fiatal hölgyet, hogy boldogítsam jó híremmel, miszerint nem kell tovább keresgélnie női statiszták után, elvállalom a munkát ( és igen, még mindig szeretem a bonyolult mondatokat ;). A fizetés szokásos, 7 ezer Ft/ 12 óra, ami nem a legjobb, de élvezetesebb feladat, mint ha szórólapoznék. Hajnali hatra kellett érkezni a Duna Pláza mögé, ami egy hajnali négy órás kelést eredményezett.
Mikor olyan korán csörög a telefon, nem tudom miért, de hihetetlenül magányosnak érzem magamat. Mindenki alszik, korom sötét és hideg van, tudom, hogy senkivel sem fogok találkozni vagy beszélgetni, nem kapcsolhatom be a rádiót és a tévét sem (bár azt mostanában amúgy sem szoktam), magamban is csupán suttogok, nehogy meghalljanak. A buszon a szokásostól eltérően még csöndesebbek az emberek, lábuk elé merednek kidülledő, üveges tekintetükkel, vagy csak mélyeket szuszognak, miközben gyermekien nyitogatják szájukat, esetleg részegen támolyognak egyik kapaszkodótól a másikig biztos pontot keresve egy elhúzódott buli után, de akadnak olyanok is, akik már gyakorlott koránkelőnek számítanak, s vidám társalgásba elegyednek sorstársaikkal, kik meglepően lelkesen fogadják a kezdeményezést.
Őszintén, teljes szívemből tisztelem őket, akik nap mint nap felkelnek hajnalok hajnalán, hogy csekély bérért dolgozhassanak, s mikor mi, egyetemisták fancsali képet vágunk, s lenyomjuk az ébresztőóránkat, mert eszünk ágában sincs felkelni, ők már órák óta dolgoznak a pár percnyi szünet, vagy a lógás reménye nélkül.
A pláza parkolóját hamar megtaláltam, bár először bátortalanul merészkedtem egyre hátrébb és hátrébb a sötét sikátornak tűnő kietlen területen, hisz gyakran hallani olyanokról, kik naivan elmennek egy új munkára, s csak az utolsó, végzetes pillanatban derül ki számukra, hogy átverés tárgyai lettek. A kétségbeesésemből egy filmes logóval ellátott mikrobusz zökkentett ki, mely szemmel láthatólag hozzám hasonlóan csekély információval rendelkezett a találkozó helyszínével kapcsolatban, ugyanis több ízben megállt, s parkolni készült, de egy hirtelen gondolattól vezérelve meghiúsította a megállását egy éles kanyarral s némi gáz hozzáadásával. A fehér furgont követve magabiztosan lépkedtem a teherautóknak kijelölt, s magánterületnek titulált szélesebb betonsivatag felé. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiszen az út egyik oldalán a filmekből ismeretes stábbuszok, lakókocsik, és cateringes autók sorakoztak libasorban végig, másik oldalon pedig a jobbnál jobb, drágábbnál drágább autók mutogatták formás feneküket az arra járó stábtagoknak.
Pont előttem állt egy zöld kabátos, egyik fülén fejhallgatót viselő, kezében táblát tartó férfi, akihez odalépve illedelmesen bemutatkoztam, majd az ügynökségem nevét kissé eltévesztve elmondtam, hogy mi célból és indíttatásból jöttem megzavarni ütemesen megtervezett munkájukat, majd kedvesen eligazított a balomon elfekvő busz belsejébe, ahol jó kislányhoz illően karomat, lábamat behúzva leültem, s vártam, míg valaki elmondja, hogy mit is kell majd pontosan csinálnom. Az eligazítás elmaradt, csupán statiszta társaimat ismertem meg egy idősebb úr, Tamás és egy velem egykorú srác, Marci személyében. (A tegezésük érthetővé válik a mesélésem vége felé). Mindketten szerepeltek már reklámban, csupán én voltam tapasztalatlan e téren, de készségesen megnyugtattak, hogy nincs mitől félnem, kismilliószor felveszik a jelenetet, melyben szerepelni fogok, így kicsi az esély a hibázásra. Negyed órányi ismerkedés után egy szervezőnek tűnő lányka kukucskált be a busz ajtaján, a nevemet kérdezte, majd kérte, hogy fáradjak utána az öltöző buszhoz. Mondanom sem kell, olyan izgatott lettem, mint egy pici gyermek, aki a Disneyland bejárata előtt várakozik, hogy szülei megvegyék azt a bizonyos papirost, mely a bejutásához szükséges. Három lépcsőfok vezetett fel a számomra Kánaánnak nevezett helyiségbe, mely reményem szerint a divat világából tökéletesen összeválogatott márkás és egyedi ruhadarabokkal volt teli, ám csalódásom elkerülhetetlen volt. Már az autó méretéből számítanom kellett volna a készlet hiányosságára, de naivan s makacsan mindig oly dolgokról ábrándozom, melyek csak a fejemben léteznek. A szoba nem lehetett nagyobb egy méterszer egy méternél, melynek szélén két ruhaállvány helyezkedett el mindössze úgy húsz
ruhaneművel egyensúlyozva. A földön szanaszét táskák, cipők s sálak terültek el, de ez a kupac is kisebb volt, mint egy utazáshoz szükséges ruhamennyiség. Csalódottságomat a stylist véleménye oldotta fel:
A szőke hajú nő épp csak kikukucskált a hidegtől menedéket nyújtó kabinjából, s hunyorogva pásztázta az arcomat.
- Nem kell bejönnöd, a sminked rendben van, a hajad is szép, csak majd ki kell fésülni, de az ráér, nagy szél van.
Hát, mit mondjak, bika vagyok, a véremben van :P De persze nem, nagyon örültem, hogy szakértők elismerték és áldásukat adták az ízlésemre, úgyhogy dagadó mellel haladtam pár centiméternyit, majd összehúztam magam, mert tényleg hideg volt. (Petra poén, kihagyhatatlan volt :P )
Miután mindenki átesett a beavatáson, s igazán tavaszhoz illően üdén, frissen s lengén volt felöltöztetve, felkísértek minket az áruház tetőparkolójához, ahol két királykék és egy hófehér Suzukie, valamint a forgatásért felelős fontosabb emberek vártak már minket. Igazából nem is minket, statisztákat, hanem a főszereplőket: az anyukát, az apukát és az autó hangon kommunikáló kisfiút. Hármunkat a parkoló bal sarkába tereltek, hogy ne legyünk útban, azzal a megjegyzéssel, hogy maradjunk itt, nem tudják, hogy mikor kerülünk sorra, de legyünk végig készenlétben.
A forgatás elindult, egyetlen egy jelenetet vettek fel ebből a szögből, majd abból a szögből, féltotálban, majd teljesben, balról közelítve, majd szemből, végül az autó belső terére téve a hangsúlyt levették a szélvédőt, s úgy kameráztak, először szereplők nélkül, majd velük, közben eltelt egy óra, két óra, három óra, s hat óra.. Mi álldogáltunk a bal sarokban, majd kiaraszoltunk a jobb párjába, odébb állítgattak, majd leültettek, helyünket elvéve felállítottak, de mi rendületlenül figyeltük az eseményeket, minden percben ugrásra készen, hátha bevethetjük színészi tehetségünket, s hihetően sétálhatunk el A pontból B pontba - ugyanis csak ennyi lett volna a feladatunk.
A szolgáltatásainkra, ahogy mondani szokták, nem volt szükség, de mi lelkesen csináltuk azt a semmit is órabérben. Összesen tizenkét órán át beszélgettünk - uramisten, nem tudom, hogyan csináltuk, hogy találhattunk ennyi témát, de mi tényleg, folyamatosan csak beszélgettünk. Mintha már évek óta ismernénk egymást, annyi mindent megtudtunk a másikról. Nem mesélek, nincs engedélyem, de két érdekes s figyelemreméltó emberrel hozott össze ez a munka.
Délután fél kettő környékén bejelentették az ebédszünetet, mellyel véglegesen elhagytuk a tetőteret, ugyanis az étkezés után maradhattunk az étkezőkocsiban. Tamás gyakorlott, és előrelátó volt, ugyanis miután elfogyasztottuk a nagy adag leveses fasírtos krumplis kókuszgolyós menünket, kis válltáskájából elővette a magyar kártya csomagját, s bejelentette, hogy minket most megtanít snapszerozni. Mondanom sem kell, imádok játszani, logikai játékot pedig végképp, de az elején szörnyen béna voltam, számolni sem tudtam, nem jegyeztem meg a felső s alsó értékét, nem értettem meg a játék menetét, s már-már keservemben feladtam a versenyt is, mikor megjelent előttem az isteni szikra, s megvilágosodtam. Mihelyt visszanyertem tudatom normális, használatra kész állapotát, belevetettem magamat a játék rejtelmébe, s sorra nyertem el a pontokat. Négy órán át játszottunk, de még így sem éreztük úgy, hogy be tudtuk volna fejezni, a munkaidő lejártával egy újabb fej kukucskált be az ajtón kedvesen megköszönve a hozzájárulásunkat, s engedélyt adva a távozásra. Több se kellett nekünk, felugrottunk, s elkezdtünk szedelőzködni, majd pár perc után az asztalra visszanézve lett némely üresség a lelkükben, mely arra utalt, hogy ilyen baráti s szórakoztató napunk sokára lesz legközelebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése