Balaton - Siófok

2010. július 21.

Nehezemre esik az írás. Érzem, hogy a gravitációs erő húz a föld felé. Nem bírok mozogni sem. Éhes vagyok. Könnyű azt mondani, hogy főzök valamit és azzal csillapítom a... A pipa fölborult. Épp most, és természetesen rá Kriszti gépére. Ügyi vagy Kacc. Szerencsére a szén csak még egy lyukat ütött az abroszon.A fényképezőnek kutya baja, a kormos kinézetet leszámítva.

A fáradtságra visszatérve, tegnap előtt 12 órás buliban volt részünk. Persze nem így terveztük, de Siófokon kinek sikerül a napi-tervek szerint cselekednie?

Ha így visszagondolok, láthatóak voltak már akkor is a jelek. 8-kor indultunk el innen. Már előtte három órával azt beszéltük, hogy hamar át kéne utazni a szomszéd városba, hogy legyen időnk körül is nézni. 7 órakkor még mindenki ült az asztalnál, és pipáztunk. Miután nagy nehezen kiléptünk a kapun, és lesétáltunk a megállóhoz, nyugodt szívvel ültünk, és vártuk a vonatot. 9 után 10 perccel jöttünk rá, hogy rosszul néztük a menetrendet, és nem Nagykanizsa, hanem Budapest felé megy a szerelvény. A mi járatunk 11kor jött volna. Mint hogy várni nem tudtunk, átbandukoltunk a buszhoz, ami rövid időn belül meg is érkezett.

Siófokon az élet a költekezésről szól. Egymás hegyén-hátán terülnek el az éttermek, bárok, szórakozóhelyek. A sétálóutca fények áradatában úszik. A véndég, turista, vagy csak alkalmi látogató joggal érezheti magát úgy, mintha a nyaralók paradicsomába csöppent volna.

Igényes helyet választottunk az italozáshoz. Egyet fizet kettőt kap koktél akció miatt bátran rendeltünk alkoholos frissítőt. Idén egy új kedvencet találtam magamnak. Bacardi Razz Sprite-tal felönve igazi gumicukor ízt kölcsönöz önmagának.

Miután a pénztárcánk könnyebb lett, mi meg kissé bódultabb állapotba kerültünk, elindultunk a Coke Club felé. A táncparkett nagyban hasonlított pesti testvérére, hiszen itt is a hering érzéssel kellett volna megbarátkoznunk. S mivel nem voltunk olyan hangulatban, hogy izzadt testekhez dörgöljük a sajátunkat, így a Karaokee bárt választottuk. Egész éjjel ott énekeltünk. Elhangzott a Summer of 69, Ha az életben, Csókkirály, valamint a 67-es út is.

4:45-ös vonattal kívántunk hazamenni, ezt a tippet adta egyik ismerősünk, aki gyakran jár le Siófokra. Azzal a szándékkal, hogy véletlenül se késsük le a vonatot, már félkor ott toporogtunk kissé részegen az állomáson. A félreértések elkerülése végett, megkérdeztünk egy kalauzt, vajon melyik vágányról indul Pest felé a szerelvény. Sajnálattal közölte, hogy az - mint mindig - 4:15-kor hagyta el ezt a várost. Megköszöntük a kedves bácsinak, és gondolatban a jól informált barátnőnknek is az útbaigazítást. Nema adtuk fel, hiszen pár lépésnyire tőlünk helyezkedett el a buszvégállomás. Megkerestünk egy sofőrt azzal a kérdéssel, hogy tudja-e, melyik jármű érinti Szabadifürdőt. Állítása szerint az ő busza, ami öt perc múlva indul az ötös megállótól. Örültünk mi a fejünknek, hogy nem kell sokáig várni, és hamar otthon is lehetünk már a pihe-puha ágyban, mivel már mind éreztük a több órás bulizás mellékhatását. Nyugodtan, mit sem sejtve megvettük a jegyünket, elfoglaltuk a hátsó üléseket, és félig alvó állapotban hagytuk magunkat elszállítani. Áthaladtunk Balatonszabadin, de tudtuk, hogy nekünk nem ez a falu kell, még ha hasonló is a neve a milyénkkel. Bíztunk benne - habár semmi ismerőset még nem láttunk -, hogy a buszunk körbe megy, és hátulról közelíti meg a végcélunkat. Tévedtünk. Azonban ezt nem akartuk egy jó ideig bevallani. Nem számított, hogy a pusztába haladunk, átmegyünk a Sió-csatornán, és folyton az ellenkező irányba tartunk, mint amerre mennünk kellett volna. A pánik akkor uralkodott el rajtunk, mikor már jó ideje a Balatont sem láttuk. Akkor döntött úgy Seri, hogy megkérdezi a sofőrt, hol a búbánatban vagyunk, és miért nem arra tartunk amerre mi szeretnénk. Válaszul csak azt kaptuk, hogy ez a busz nem áll meg Szabadifürdőn. Köszönjünk kedves sofőr úr....

Leszálltunk Siójuton, ami csak a semmi közepét jelentette. Nem volt se kút, se bolt, így fáradtan, éhesen és szomjasan vártunk hajnali öttől hatig, hogy a busszal visszamehessünk Siófokra. Addig a kis faluban felfedeztünk egy kőnövényt, varjúállatokat, egy ládát, amit ürítenek minden hétfőn és csütörtökön (így nagyon hasznosnak bizonyult volna, ha valaki már nem bírja ki sokáig), valamint találkozhattunk Chuck Norris mellszobrával is.

Siófokon többször is megkérdeztük, hogy biztosan jó nekünk a busz, és miután többször is igent mondtak, bátran felszálltunk, majd megérkeztünk kis városunkban.

8kor végül ágybakerültünk, és aludhattunk egész nap.

összegezve: jó éjszaka volt. Elmondhatom már én is, hogy 12 órás bulin vettem részt

Balaton - Chapter 2

2010. július 18.

Immár Szabadifürdőről írok, este negyed nyolckor. Mellettem a sajtos, baconos virslik pirulnak vörösre, mennyei illattokat kioldva magukból. Egy szinttel lejjebb a sajtos kukoricák süttetik testüket, hogy aztán lágyan és omlósan a tányérunkra kerüljenek. Táborozók álma ez az étek. Nem kell hozzá sok sütni való, csupán egy kis kenyérke a rágcsálás kedvéért.

A mai nap kirándulásnak minősíthető utazással telt el. Füredről kellett átjönnünk ide, a Déli partra, s minthogy nem akartuk megkerülni a Balatont, a komp segítségét választottuk. Ehhez viszont Tihanyig buszoztunk. Szerencsénkre éhséget eloszlató lángossal kínáltak minket, csekély összeg ellenében. A hajózás idején a fényképezkedést találtuk a legérdekesebbnek, hiszen egy „pesti gyerek” ritkábban használ vizi eszközt, a Dunát átszelő hidak csoportja mellett.

.....

Szimpla érzés

2010. július 17.

Azt mondják, hogy ha az ember képes bármire, akkor valóra válthatja az álmát. De mi van akkor, ha nem akarja? Ha az az álom az ellentetje annak, amit kíván?

Nap mint nap szembe kell néznem azokkal a jelenetekkel a fejemben, amiket nem kívánok megvalósítani. Akkor mégis, miért játszódnak le? Szenvedés. Csak ez marad utána. Éjjel verejtékezel, forgolódsz, akár még sírsz is. Miért? Éppen elég szörnyűségeket kell átélned nappal is.

Elég. Ez nekem nem kell. Vidámságokat akarok, szeretetet, nevetést, szerelmet, összebújást, melegséget. Nem pedig attól félni, hogy egyedül maradok.. és ez senkit sem érdekel.

Napról napra boldogtalanabbnak érzem magamat. Nem ér..

Mérges vagyok. Már kicsit sem érzem azt, hogy létezem, vagy hogy egyáltalán fontos lennék. Annyira össze vagyunk zárva ketten, hogy Neki felüdülést jelent, ha mások között lehet. Érek én még valamit??

Balaton

2010. július 16.

Balaton. Térdig érő víz, delfin alakú vizibicikli, alacsonyan szálló felhőket idéző hattyúk, buborékot fújó kislányok, vizipisztolyt viselő kisfiúk, csillogó és színes árukat kínáló bazárok. Ezek a pillantok villanak fel egy magyar ember fejében, mikor meghallja a „lélek-frissítő” szót. Hiszen nem másért megyünk mi a Balatonra, mint kipihenni az élet fáradalmait, elfelejteni a szürke hétköznapokat, vékonnyá tenni a pénztárcánkat, valamint együtt bulizni a régi iskolatársakkal. Nincs annál jobb, mint pár forinttal a zsebünkben, nyolcan egy másfél szobás kis nyaralóban élvezni a napsütötte órákat. Nem kell tudnunk, hogy hétfő van-e, vagy vasárnap. Nem számít az idő sem, senki sem szól ránk, ha másnap kettőig buliznk, és alszunk egész nap. Nincsenek intő szavak a napon elfogyasztott sör ellenében, és nem zavar senkit sem, ha egy szál melltartóban mászkálunk. Nem létezik „szoba-szemle”, annyi piszok és annyi szennyes edény lehet, amennyi mellett még elférünk. Órákon át feküdhetünk a padlón, pipázhatunk estétől hajnalig, hatszor is fagyizhatunk, és nem számít ki másnapos, vagy épp részeg.

Bármennyire is szeretnénk, hogy indulat- és konfliktusmentesen zajlódjon le a nyaralás, nem egyeztethető össze a béke a szabad pihenés fogalmával. Két hétig nyolc ember még akkor is képes összeveszni, hogyha már tizenhárom éve ismerik egymást. Ilyenkor alakulnak a személyes csoportok, amikben a másikat beszélik ki, és a kisebb társaság egyetértése miatt hihetjük azt, hogy csakis nekünk lehet igazunk. Volt szerencsém meghallgatni mindkét fél álláspontját egy kényes ügyben, miközben én is lelkiismeretesen győzködtem a sajátomnak vélt csoportot a magam igazáról. Végülis nem az a jó irányelv, hogy az ember elmegy szórakozni egy idegen városban, majd ismeretlenek házában tölti az éjszakát, és képtelen tájékoztatni lakótársait, hogy aznap éjjel nem látogatja meg az ágyát, és ne aggódjunk, senki nem ütötte el, vagy rabolta el őket.

Ilyenkor nehéz újra az egyensúlyt létrehozni, mert a sértettek – és ilyenkor mindkét fél sértettnek tekinti magát – nem hajlandóak önmaguk becsületét feláldozva elsőként bocsánatot kérni és békejobbot nyújtani.

Nem nehéz kitalálni, hogy a nyolc fiatal többsége lányokból áll, csupán két képviselője van a másik nemnek. Ha fiúkról lenne szó, talán még szurkolnának is egymásnak, hogy minnél többször aludjon házon kívül a társa. Azonban a lányok, nos ők az ármánykodás és a sértődés mesterei. Ha összefognak, nincs ember akinek az önbecsülését le nem csökkentenék nullára, szociális életével együtt.