pesszimista február

Minden nagy döntésre egy pillanat áll rendelkezésre. Nem várhatsz vele, nem halaszthatod el, nem teheted át jövő hétfőre. Ha elmulasztottad, nincs másikra lehetőséged. A társadalom másképp tekint majd rád, megszólnak, vagy elfordulnak tőled. Készülj fel a pillanatra, mert nem tudhatod előre, mikor jön el.

Még nem késő, hogy meséljenek

Kiskorom óta különleges helyet foglalnak el a szívemben a nagyszüleim, de sosem nőttem fel annyira, hogy meg is akarjam ismerni őket. Gyerekként egy évet éltem Mamival, de abból az időszakból leginkább a kertjének hangulata és varázslatos emlékképe maradt meg. Nem kérdeztem, csak bóklásztam. Igazi dzsungel volt, egy álomvilág. Pedig ha tudtam volna akkor, hogy lábam alatt egy fiatal nő nyugszik…

Az iskolákban mindenki tanul történelmet, ki szorgalmasabban, ki galacsint dobálva. Ünnepségeket tartunk, ünneplőben, zászlóval emlékezünk. Verset szavalunk, énekelünk, megfogjuk egymás kezét, közösen táncolunk. Majd szól a csengő, és rohanunk a büféhez, hogy időben sorba álljunk. Éljük mindennapjainak, majd jön az újév és felejtünk. A tanárnők pedig kedvesen elismétlik, hogy mit is ünneplünk március 15-én, miért nincs iskola október 23-án, mit jelent a vértanú kifejezés. A körforgás nem ér véget, és egyre nehezebbé válik. Pedig még most van lehetőségünk belepillantást nyernünk, hogy mi történt régen.

Goda Krisztina rendezői órája

Ki mondja, hogy csak férfiak lehetnek sikeresek a filmiparban? Hogy ők sokkal strapabíróbbak, mikor huszonnégy órás forgatási időről van szó, és több száz fős stábot kell koordinálni?

Hát, Goda Krisztina biztos megváltoztatta ezeket a sztereotípiákat. A többek között Szabadság, Szerelem, vagy a Csak szex és más semmi című filmek híres rendezőnője tartott órát nekünk, rendezőtanoncoknak. Már az előadás előtt kaptunk egy e-mailt, hogy ne felejtsük el megnézni Woody Allen Annie Hallját, ha pedig már láttuk, akkor is feltétlenül frissítsük az élményeinket. Bevallom, nem erősségem a házi feladatok végrehajtása, de éreztem, hogy most nem lehet majd félrebeszélni. 

Harmadik rendezői óra Koltai Róberttel

Az ELTE-BTK udvarán láttam meg először, ahogy Hódi Jenővel beszélgetett. Gyorsan odafordultam a többiekhez, és mint egy lelkes rajongó suttogtam, hogy itt van, megérkezett!

Koltai Róbert Jászai Mari-díjas színész, rendező, író tartott előadást a Budapest Film Academy rendező szakos diákjainak.

A teremben már az előkészített félhomály várta a Művész urat, csupán egy állólámpa sárga fénye, és a kivetítő fehérsége világított, mely előre jelezte, hogy az órán bizony a szakma legjavából meríthetünk.

Koltai Róbertet nagy csend, és feszült figyelem fogadta a hazai diákok részéről, amit csak a külföldiek fészkelődése tört meg, mikor megpróbálták kideríteni, ki is lépett a terembe. Koltai azonban olyan természetességgel kezdett el beszélni, hogy a légkör mesélő-hallgatói hangulatba lépett át.

ki a világból...

Ülsz a sötét szobában, csak a lélegzésedet hallod. Elnyúlsz az ágyban, és ahogy a kezed a semmibe kapaszkodik, tovább mész, keresed a lepedő szélét, megmarkolod az ágy sarkát. Tovább siklasz a puha párna alatt, belegabalyodsz az elhasznált zsebkendőkbe, átfordulsz a másik oldaladra, és majdnem leesel. Kicsi a tér, több kell neked. Felállsz, és bár besüpped alattad a matrac, magasra kinyúlva eléred a pókhálós plafont. Leugrasz, hátadat falnak támasztod, és az oldalát tapogatod. Nyirkos vakolat esik le, ahogy erősen dörzsölöd rajta a kezedet. Halántékodat az ablaknak támasztod, majd belefordítod az arcodat. Párás üveg jelzi, hogy itt a határ a külvilág és közötted. Kiszaladsz a szobából, kiutat keresel. Fal, fal, fotel, doboz, fal, üveg. A végtelenségig körbe vagy véve, mennél előre, de a valóságnak csupán egy szeletét tapasztalhatod csak meg. Mamuszban rohansz a kilincs után, kivágod a faajtót, futsz le a lépcsőn, meg se állsz a szabad levegőig. Beleütközöl valakibe, majdnem elesel, de talpon maradsz.

Álomkép

   Becsukom a szemem. Forog velem a világ. Mintha színes csíkok cikáznának előttem. Belemarkolok a terítőbe. Lábujjaimat talpamhoz szorítom. Izzadok. Meleg van. Szédülök. Zuhanok. Tapsvihar szellője táncoltatja hajamat. Kellemes érzés fog el. Hirtelen csönd. Fényszórók. Feláll a szőr a karomon. Hunyorgok, szemem elé tenném a kezem, de mozdulni se bírok. Hátulról egy vékony hangot hallok

Gyerekágy

- Megint ugyanazt álmodtam – mondom neki, mert látom, hogy ébredezik.

Lassan fordul felém, automatikusan átölel, és csukott szemmel ad puszit.

- Mit álmodtál, Babóka?

- Hát, hogy terhes vagyok. Mint tegnap, és tegnapelőtt is. De most meg is szültem a kisbabát.

Hátára fordul, és két kezével dörzsöli az arcát. Az órára néz, majd rám. - Aranyos vagy, de ne ijesztgess – feleli.

- Nem akarok még gyereket, nyugi – hozzábújok, és a mellkasáról nézek fel rá. Megsimogatom a fején – Zavar? Mármint mondd meg nyugodtan. De tudod, hogy egyszer úgyis bekövetkezik.

Nagyot sóhajt és felül. Csak a hátát látom, de érzem, hogy ideges.

- Hova mész? – kérdezem

- Órám lesz – feláll, és öltözni kezd. Belebújik a bordó nadrágjába, majd a szekrényben keres egy inget – Nincs időm most ilyenekre. Miért nem keresel inkább munkát? Így akarnál felnevelni egy gyereket? Hogy itthon ülsz, és sorozatokat nézel? A tiszta ruhák napok óta a földön hevernek.

A horror babák földje

Horrorisztikus babák százait akasztották fel a fákra, némelyeknek csak a feje, vagy egy-egy végtagja van föltűzve. Az idő vasfoga is hozzájárult az eltorzult, félelmetes képhez: a babák megkoptak, szemük kiestek, szájukat befércelték. Mindezt egy halott kislány szelleméért.