Sose látsz tisztán

Dobog a szíved, egyre hangosabban, s már alig hallasz mást. A torkod kiszárad, majd összeszorul, mintha egy gombóc rejtőzött volna el benne. A kezed annyira hideg, hogy már mozgatni sem tudod, levegőt nem versz menni, mert félsz, hogy attól csak még rosszabb lesz. A gyomrod görcsben van, s lassan ott is kezded érezni a dobogást. Egyre kényelmetlenebbnek találod a pozíciódat, a gerinceden keresztül a bordákig fájdalom jár át, a lábad csak zsibbad, mert mozdulni sem mersz. A másodpercmutató is megáll, teljesen felesleges az órát bámulni: ennek az éjszakának sosem lesz vége, és örökké benned hagyja nyomát. Az a fránya dobogás, már gondolkodni sem lehet tőle. Az agyad zakatol, akár egy vonat, melynek ritmusát az a dobogás adja meg. Értelmetlen elhitetni magaddal, hogy nem számít, nem érzel változást, minden rendben van, a tested egyszerűen csak kimerült. Nem hiszel magadnak..lassan már semmiben sem. Attól még sosem lett jobb semmi sem. Mintha lassan kicsurogna belőled a remény halvány lehetősége is. Ott ülsz egymagadban, mindentől és mindenkitől távol. Nem számítasz, miért hitted az ellenkezőjét? Olyan sokan vannak még rajtad kívül, miért az a személy lenne az, aki kiemelkedik néhány ember számára, akit te testesítesz meg? Nem vagy fontosabb. Máshogy látod a világot, igen, szeretnéd ezt megosztani, igen, de miért próbálod olyannak, akinek minden szavad ámítás, minden érzésed hazugság, gondolataid ostobák? Ne áltasd magad hiú ábrándokkal, mert a végén tényleg nem tudsz levegőt venni.