Álarc

Alvián Tinyanov nem számított különösebb embernek: sosem talált fel világrengető újításokat, nem keresett vagyonokat, sosem volt annyi nője, ahány orra, valamint egyik történelemkönyv sem említi még az apró betűs részben sem. Akárhogyan is szemléljük, vizsgáljuk töviről-hegyire, kívülről-belülről, hosszában és keresztmetszetében, akkor sem találunk benne egy apró érdekességet sem. Pedig még a kisemberek is fontosak lehetnek az élet kiszámíthatatlan útvesztőjében.

Alviánt a nagyanyja nevelte fel, miután szüleit a bolsevikok az 1917-es orosz forradalom során véletlenül leszorították az útról, mikor azt épp lezárták. Haláluk értelmetlen és teljes mértékben felesleges volt, hiszen a Szovjetunió akkor is megalakult volna, ha ők élnek és virulnak. De nem így történt. Így a kisfiúnak a vén macskás öregasszonnyal kellett felnőnie.  Minden évben a születésnapja előestéjén azért imádkozott, hogy a néni szeresse meg a kutyákat, vagy a békákat, csak hagyja a fenébe azokat a fránya macskákat. Utálta őket. Hullik a szőrük, döglött állatokat hoznak a lakásba, és mindig  ételért hízelegnek, pedig ők is csak régi babkonzervet ehettek. Nem volt pénzük. Miből is lett volna? Bezzeg az az SZSZKSZ…az azt ígérte, hogy mindenki dolgozni fog, lesz sok-sok pénz, és több éves terv! Fenét! A terv valóban megmaradt, s talán voltak, akiknek jutott munka is, de ki törődött egy vén nyavalyás asszonnyal, meg az ő csenevész unokájával? Csupán a pocakos Nyikolaj Bernyajev látogatta meg őket néha napján, de ő is csak azért, mert a nénihez volt bejelentve –különböző adózási csalások miatt –, és oda kapta a leveleit.

Nem kell ragozni, mennyire kilátástalan volt Alvián sorsa. Kitörési lehetőségei nem akadtak, írni és olvasni is épphogy csak tudott, favágáson kívül meg alig értett valamihez. A napjai leginkább abból álltak, hogy dobálta a macskákat, hátha elszöknek hazulról, megleste a szomszédék lányát öltözés közben az ablakából – ilyenkor még a nyála is csurgott -, valamint aprította és aprította azt a temérdek fát, ami a kis házuk körül növekedett. Így tengett-lengett egyik napról a másikra, míg a nagyanyja fel nem dobta a lábát. Konkrétan rálépett az egyik macskájára, ami erre akkorát nyávogott, hogy a néni megijedt, elvesztette az egyensúlyát, és elesett. A fiú nem tudta hova tenni a dolgot. Jól belerúgott a macskába, és egy hatalmasat ordított. Kiszaladt a ház elé, hátha meglát valakit, akinek szólhat a asszony haláláról. Senki sem volt ott. Visszament a házba, és letérdelt a nénihez. Az akkorra már erősebb és sudárabb Alvián fél kézzel emelte fel a földről nagyanyját, kivitte a kertbe, elemelte a ház oldalának döntött lyukas ásót, és megásta a sírt. Az öregasszonyt rendesen belefektette, eligazgatta szoknyája szélét, majd kimászott, és bement a házba. A konyhában összeszedte a megmaradt babkonzerveket, és azokat is a nagyanyja mellé helyezte. A sírt visszatemette. A fiú körülnézett, és nagyot sóhajtott. Fejben elköszönt a szomszéd lánytól, majd elindult a fejszéjével a kezében. Nem tudta, hogy pontosan mi is lesz vele, csak annyira emlékezett, hogy Moszkvában katonáknak való derék fiatalembereket toboroznak. Ő meg végül is erős is, fiatal is, és tud bánni a fejszével…akkor egy olyan puska se lehet probléma. Hét napon és hét éjszakán keresztül utazott, gyalogolt a főváros felé. Útközben elvesztette a fél pár cipőjét, de ez sem állította meg. A nyolcadik napon, mikor megérkezett a városba, hatalmas tömeg fogadta. Sosem látott még ennyi embert. Forgatta a fejét jobbra-balra, álmélkodott a hatalmas házak látványán, köhögött egy sort, miután elhajtott mellette egy autó. Ott állt egy utca sarkán, és nem mert megmozdulni. Sok-sok bátorságot kellett összeszednie ahhoz, hogy odamerjen menni valakihez, és a katonaságról érdeklődjön. Végül aztán sikerült. Mármint a bátorsággyűjtés. A negyvenes nő, akit megszólított, elfordította a fejét, és megszaporázta lépteit. Így ment ez több alkalmon keresztül, míg egy hajléktalan – vagyis veszélyes munkakerülő – meg nem mutatta neki az irányt. A toborzó iroda nem volt messze, két saroknyit kellett odáig sétálnia.

Már a második utcában járt, mikor zavargás keletkezett. Pár SZKP ellenes lövöldözött  az Írói konferencia tagjai közé. Alvián futásnak eredt, de útközben nekiment egy nagykabátos embernek. Abban a pillanatban eltalálta egy golyó. Fejbe lőtték. Ha nem ütközik, akkor a kabátosat találják el. Meghalt. Persze, hogy meghalt.

A temetésére nem ment el senki sem. Nem tudták azonosítani, így Ismeretlen férfi-ként vésték bele abba a kőbe, amin a család nélküli halottak szerepeltek.

Egy valaki azonban nem tudta elfelejteni azt a napot, amikor Alvián Tinanyovot lelőtték. Így a magyar nagykabátos írt arról a délelőttről:

„Amit kimondok: az fedez s takar,

Álarcként leng közöttem s köztetek.

Mosolygok, míg torz fintoraival

Mit elhallgattok: gyilkosként liheg,

Vicsorog, hörög, csak vért, csak jajt akar.

Gúnnyal várom, hogy főbelőjetek”.