Szárnyalsz az úton, a szél jobbra balra lökdös, alig látsz ki a hófúvástól, az autósok a szemedbe világítanak, a kocsiból csak a "Mentőöv" beszélgető-show zaja szűrődik ki, a negyedik szendvicsedet eszed, s azon tépelődsz, vajon mikor tudnál megállni egy kis cukorkáért. Már órák óta egy helyben ülsz, s bár haladsz, robogsz sebesen, de mintha megállt volna az idő, sőt vissza is fordult volna, hiszen mikor a város közelébe érsz, akkor újra kivilágosodik, az utcai lámpák naplementét varázsolnak az ég aljára. Nem mersz megmozdulni, nehogy kinyíljon az ajtó, vagy csak egy pillanatra is elvedd a szemed az útról. Összpontosítanod kell minden egyes rezdülésre, villanásra, suhogásra. Aztán a rádióból mintha egy halk hang suttogna kifelé, egyre közelebb és közelebb hozzád, de nem érted mit mondd elsőre, ezért erősen kell koncentrálnod. De nem, nem lehet elterelni a figyelmedet az útról, túlságosan is dobál a szél, muszáj idejében kiáltanod, ha bármi is történne. A hang viszont beférkőzött a tudatod legmélyebb pontjába s nem ereszt. Meglapul, forgolódik, majd lassú mozgással ringatózik előre és hátra, majd körbe-körbe egyre nagyobb ívet leríva. A fejed kong a hangzásától, mintha már üvöltene, te pedig nem tudod elhallgattatni, nem tudod eltüntetni. Muszáj figyelned, megértened mit is akar. Ó, mennyire hiábavaló azon törnöd a fejedet, vajon mit próbál közölni veled, hiszen mindig is tudtad, vártál már rá, hogy meglátogasson. Így hát először behunyod a szemedet, lelassítod a légzésedet, elmédet kitárod, szívedet kinyitod, majd a boldog emlékekkel a szemed előtt kinézel az ablakon, s csöndesen figyelsz, hátha megpillantod. Nem kell sokáig keresned, hiszen gyakran láttad már, ismered őket, mindig elkísértek utadon, vigyáztak rád. Ott cikáznak az autók előtt, játszanak a széllel, tekeregnek egymásból a másikba, nem félnek a kerekektől, sem a vihartól, hiszen nekik ez az éltetőjük, a világuk, ekkor jelennek meg igazán. Utaznak veled magányos óráidon, te pedig másodpercekkel később már vigyorogsz is, hiszen nem tudod elfelejteni, hogy mennyi mindent köszönhettél nekik gyermekkorodban, mikor azt hitted, egyedül vagy a világban, s nem értetted, miért is vagy más.
Mintha istenek lennének, a Labassumok mindig az utadon kísérnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése