Lelkifröccs vásárlással

Ma csajos napot tartottunk Betti barátnémmal. Zumbáztunk volna, de neki nem volt kedve, nekem pedig égett a gyomrom a nyamvadt kávétól. Bezzeg, ha lett volna forrócsoki a könyvtárban, akkor eszembe se jut cappucinot venni. Mindegy, szóval előjött belőlünk az a tipikus csajos lustaság, amikor lógni akarunk az edzésről. Bár ezt nem is annak mondanám, hanem inkább szórakozásnak, mert mai zenékre rázni magunkat az tényleg mókás tud lenni.

Sajnos mostanában mindig a Váci utcában kötünk ki, ha vásárolni hív Bettikém, és tudni kell, hogy nem éppen olcsó környék, de hát, mit lehet tenni, főleg most, hogy a Vörösmarty téren karácsonyi vásár van, muszáj arra vennünk az utunkat. Szerencsére nem voltak annyian, mint általában a karácsonyi dömping előtt, így még kényelmesen nézegethettem az árusok portékáit, és megakadhatott a szemem a forralt bor 600 forintos árán is. Kicsit sem kizsákmányolás, nem de? Sajnos kürtöskalácsot nem láttam, pedig annak az illatával mindig jól szoktam lakni. Ha jól emlékszem, tavaly 1000 forint volt egy darab.

Nagyon romantikus ott sétálni..persze, úgy jobb lenne, ha egy fiúval tehetném ugyanezt, de Bettivel is nagyon tetszett. Sőt. Jó volt beszélgetni. Hát persze, hogy azért mennek vásárolni a csajok, mert közben a pasikról beszélgethetnek. Most pedig különösképpen. Ne haragudjatok, de mindenkire ráférne egy kis illemtan. Miért van az, hogy a lány fut a fiú után? Mert, hogy elvárja. Ő nem közeledik, megvárja, míg a lány már addig ül görcsbe szorított lábakkal, remegő hassal a telefonja előtt, míg már levegőt is alig tud venni, de mivel senki se hívja, ezért persze, hogy megteszi az első lépést. Ő helyette. Nem értem én a pasikat, annyira nem valóak hozzánk, nem kellenek, hiszen úgyis elveszítjük egy idő után, mert nekik több, és jobb kell, vagy csak már elég volt, és ráuntak az aktuálisra. Ma úgy fél tucat srác mért végig minket úgy, hogy közben a barátnője kezét fogta...Eszméletlenek..ők, ti, mindenki. Mi meg reménytelenül várjuk az igazit, aki tökéletes lesz, aki tényleg elhív randira, kettesben marad velünk, és fontosnak tartja a válaszunkat.

A női léleknek férfi ölelés kell, de ha az nincs, akkor jöhet a legjobb barátnő, és a bankkártya..ma már csak ilyen egyszerűen.

Amikor lélekben másfelé járok..

Ide szeretnék eljutni..











és igen, ez Skócia.

Magányos Bagoly

Nem segít sem a babapiskóta, sem a Disney zene, vagy a finom karamellás tea a szomorúság elűzésében. Egyedül vagyok itthon, ráadásul tanulnom is kell..kellene..kell. Nyamvadt vizsgaidőszak, buta suli. Amikor leköt, megbilincsel és nem enged el sehova sem, akkor nem szeretek tanulni. Tényleg magányos dolog.. egyedül kell könyvtárazni, itthon a gép előtt beadandót írni, a héven olvasni, az egyetemen a folyóson az anyagot átnézni. Szociális ember vagyok, és ez ilyenkor szinte megöl. Ölelésre, kedveskedésre, szép szavakra vágyom. Akkor talán menne. De így..
Próbáltam valahogy enyhíteni a depressziómon, néztem Revenge-t, How I met-et, olvasgattam a neten, kutyáztam és persze ettem. úristen, annyit ettem, hogy már nagyon fáj a pocim.
Most jött haza apa, és mit hozott? Barackos gumicukrot, nyamiii :) Igaz, a gyomrom nem bírja, de olyan finoooooom, nem?

Tudom, a fontos dolgok fontosabbak, de miért kell ennyire szigorúan csinálni mindent?

Pénzt ajándékba?

Jól érzem most magamat. Heti háromszor bulizom, rengeteg emberrel találkozom, még annyiszor több sört iszom, tanulom az angolt külföldi hallgatókkal, keveset, de már dolgozom is, mint említettem, hétvégenként főzök valami finomat, járok bevásárolni, és sajnos két kézzel költöm a pénzemet. Ahogy anyu mondta: a szépségért, kislányom, meg kell szenvedni - ezt itt úgy mondanánk, hogy a szórakozást, kedvesem, biza' meg kell fizetni. De ki tudna lemondani egy éjszakai gyrosról, egy gyömbérsörről, egy kiöltözős bálról, a Twilight új részéről a moziban, a zumbáról, egy gyönyörű szép Zara-s kis feketéről és még sorolhatnám? Hát, én most sehogy :P Nem lenne persze ez baj, ha mellette többet keresnék, ha nem herdálnám el a nyárra félre rakott ösztöndíjamat, és ha nem most jönne a szülinap-dömping, valamint a karácsony. By the way, ki kéne találnom, hogy mit süssek, és mit vegyek. Ötletek? :o) Mézeskalácsot idén nem szeretnék, tavaly és előtte is több mint kétszázat készítettem, az előtt kuglóf volt, meg gyümölcskenyér, előtte pedig torták. A pici száraz teasütiket nem szeretem, úgyhogy azokat biztos nem sütök. Esetleg megint csinálhatnék valamilyen vegyes tálat, amiben van mézes-diós, gyümölcsös, túrós, csokis meglepetés? De mik legyenek, nagyobb torták, vagy felszeletelt sütemények, esetleg muffinok? Jó lenne most inkább különleges édességet adni. A Bonbonokig nem jutottam el a cukrász suliban, bár itt a könyv hozzá, azt mégsem csinálnék, meg amúgy is, azok picik, hamar elfogynának. A beigli szóba sem jöhet, Mami rengeteget készít minden évben. És az ajándék? Egy közöset vegyek anyuéknak, vagy mindenkinek kis apróságot külön-külön? Nehéz ez...
És Bencének..? Tényleg az a legnehezebb, mikor nem ismersz valakit, és úgy kell megajándékoznod. Jó, nem kell, de szeretném. Valamivel..csak mi legyen az?

Emlékszem, régen mennyivel könnyebb volt. Mikor Barbival fogtuk magunkat, és nekiláttunk ezernyi dolgot készíteni dekupázs-technikával, vagy festettünk valamit, esetleg agyagoztunk. Volt egy év, mikor gyertyát öntöttünk, az tényleg tetszett mindenkinek. Akkor még minket is meg tudtak lepni, és persze mindig örültünk akár egy Barbie-nak, akár egy társasnak, vagy egy új pulcsinak. De ma máááár :) Nagynénim megkérdezte, hogy mit kérnék Karácsonyra, én pedig ajándékutalvánnyal és pénzzel válaszoltam. Hát valamiből csak fizetni kell a kocsmatúrákat :P
De minek örülnék leginkább? Élményeknek, és azokon készített képeknek, emlékeknek. Meg akarom ismerni, látni akarom a világot. Ha vége lesz az egyetemnek, biztos, hogy nem maradok itthon. Muszáj mennem. Még nem tudom, hova, de éreznem kell a napfény sugarait a világ különböző pontjairól.

Fakanállal és pennával

Olyan jó érzés hasznosnak lenni. Mondjuk eddig sem volt baj azzal, hogy találjak valami segítőkész feladatot, amivel sokaknak segíthetek, de a mostani elfoglaltságom határozottan közösségépítő: újabban főzök. Én, bizony. Meglepő fordulat, de nagyon élvezem. Nem csak az a része izgalmas, amikor kitalálom, hogy éppen mi lesz a hétvégi ebéd és a desszert, de jó látni azt is, hogy az áthívott embereknek mennyire ízlik a főztöm. Múlthéten baconös tejszínes csirkemellet csináltam hagymás tepsis krumplival. Az előbbi nagyon jól sikerült, nem volt se száraz, se kemény, nem is sóztam el, szóval egyszerűen csak tökéletesre sikerült. A krumplival már nem ez a helyzet, több dolgot is elrontottam - talán nem követtem figyelmesen a tv-s receptet -, de főtt krumpli lett belőle, úgyhogy életmentésként tettem rá egy kis tejszínt, ami tényleg pozitívan segített rajta. Nem lett egy kalóriaszegény adag, azt meg kell hagyni, de sec-perc alatt elfogyott. Hatan voltunk, hat csirkemellet is vettem, de még így sem volt elég. Mondjuk, lehet, hogy nem kellett volna annyira elhúzni a főzést (délre terveztem, de csak fél ötre értünk haza, így estebéd lett). Ráadásul mindenkinek azt mondtuk, hogy üres hassal jöjjön. Az eredménye az lett, hogy az édességnek szánt palacsintát még a főétel előtt megették a bosszús nézésem ellenére is. :o) De kaptam érte sok-sok puszit, úgyhogy megbocsátottam.

Most éppen lecsót készítek - remélem nem lesz túl puha, bár én úgy jobban szeretem. Nagyon egyszerű recept, nagyon finom étel és még nagyon egészséges is - e hármasság jellemzi. Valószínűleg most csak pudingot csinálok másodikként, mert megyek ma moziba, zumbázni, aztán pedig megint bulizni, így nem lenne időm sütögetni, pedig egy jó kis brownie-t szívesen összedobnék :)

Shakespeare-ből Pitagorasz

Szociolingvisztikán vettem észre, hogy két fiú látogatja csak az órát. Nem azért van így, mert a többi esetleg link lenne (néha a lányok lustábbak felkelni, vagy csak elmennek vásárolni - de persze nem tapasztalatból mondom), hanem mert az egész évfolyamon hat srác van összesen. Hatvan lány és hat fiú. Kiváló felosztás - mondhatnánk, bár én jobban örülnék, ha több ellenkező nemű is beiratkozna, de ez van :o). A lényeg most itt nem is barátsági dolog, hanem sokkal érdekesebb.

Kíváncsi lennék, hogy klasszikusaink - Arany, Petőfi, Csokonai, és a többiek - mit szólnának ahhoz, hogy magyar szakra tízszer több lány jár, mint fiú. Nem akarom magunkat diszkriminálni, félreértés ne essék, de ha megnézzük a magyar kánont, akkor sokkal több férfi szerzőt találunk, mint nőit. Ez persze annak is betudható, hogy a gyengébbik nemet nem engedték iskoláztatni komolyabban, de hát, akkor is megszokott (volt), hogy a férfi írja a verset, a regényt, ő olvas fel a társaságban. Most pedig? A férfiakat a számok kerítették hatalmukba.. Nem csak egyszerűen munkakapcsolatban állnak egymással, á, dehogy, hanem már az egész életüket átszövik a számok, aszerint is választanak barátot. Ha megemlítem, hogy én a szövegek imádója vagyok, akkor máris látom a szemükben azt a furcsa kifejezést, mely a szánalomra, és a lebecsülésre utal.

A magas kultúrára már nincsen szükség - ezzel a kormány is egyetért, hiszen elvonta a támogatás nagy részét a kulturális intézményektől, így nagyjából húsz százalékkal kell csökkenteni az alkalmazottak számát. Hova fogunk jutni, hogy ha tényleg a matematika, nha meg később a robotok fogják uralni csöppnyi világunkat? Kelle-e egyáltalán a könyvtár? Egyetemi hallgatókon kívül, kik a vizsgákra készülnek, már alig látogatják. Épp a héten kérdeztem közgázos diákokat, hogy voltak-e már ott. A válasz természetesen nemleges volt, ráadásul hozzáfűzték, hogy olvasni sem olvasnak soha, és nem értik, én miért szeretek.

Ezek után mit várjak a jövőmtől? Már megszoktam, hogy az írásra általában negatívan csodálkoznak rá, de hogy azt sem lehet tudni, vajon lesz-e olvasóközönség, az szerintem tényleg súlyos probléma. Ha nem lesz egy olyan Széchenyink, aki a tudomány mellett a művészetet támogatná, akkor ki fogja? Van egy olyan érzésem, hogy életem végégi a mekiben fogok dolgozni, hiszen közgazdasági végezettségem nem lesz, csupán egy bölcsészes, amit tudom hova rakhatok..

Komolyan :o)

Oh, és mindenkinek kívánom, hogy ha csak egy másodpercig is tart, de találják meg azt, aki kiváltja ezeket az érzéseket. Tényleg hiszem azt, hogy azért élünk, tanulunk, hogy aztán megtaláljuk a boldogságunkat. Ez, itt kezdődik :o)

Mintha..

Sokáig azt hittem, az az én utam, az előre megbeszélt ösvényem, amin haladnom kell életem végéig. Nem övezte volna semmilyen varázslat, egyszerű, de biztonságos lett volna.
Nem tudom, kinek köszönhetem, és azt sem, hogy mivel érdemeltem ki, de úgy érzem, hogy rátaláltam arra az útra, amit nekem kell járnom. Hogy biztonságos, eltéveszthetetlen-e? Azt nem tudom, azonban annyi csodát rejt, mellyel eddig életemben még nem találkoztam. Két ember találkozása nem hat ki a világra, viszont egymás életét gyökerestül megváltoztatja.

Most kezdem el érteni, hogy hogyan születhettek a mesék. Az biztos, hogy nem légből kapottak voltak.. :o)

nincs többé olyan, hogy BFF..

Álnokok, hazugok, szemetek, átvernek, kihasználnak, kibeszélnek, áttaposnak, porba tipornak, lehúznak. Ha bajban vagy, sosem keresnek, ha számon kéred tőlük, nagyot pislognak. Komoly dolgokról ők biza' nem beszélnek, mert minek is, olyan úgy sem létezik. Ha történik Veled valami, akkor csak egyszerűen elhagynak..mert azt könnyű, nem kell úgy foglalkozni a problémáiddal. Te pedig ott egy évtizednyi ismeretség után, és pislogsz, mert nem érted, miért nem írnak, hívnak, miért törölnek, miért hagynak ki a programokból. Aztán egyszer rádöbbensz.. így már nem kellesz.. rájöttél, hogy milyenek ők valójában, és ezt nem szeretik.

Tényleg sosem gondoltam volna, hogy ilyen megtörténhet..általánosban még annyira egyszerű volt minden..úgy hittük, hogy mindig is barátok maradunk..de mindennek el kell múlnia egyszer. Csak ne lenne ennyire nehéz..és ne fájna ilyen piszkosul...

Most nem szeretnék egyedül lenni

Amikor az ősz nem is olyan szürke..

Most csak az aranyló faleveleket látom, ahogy átcsillan rajtuk a napfény kósza sugara. Ahogy fújja őket a szél, úgy szállnak a magasba, egyre feljebb és feljebb, már-már egy szabad madárnak képzelve magukat. A fa, az életet adó fa nagyon büszke. Ő hozta létre ezeket a színeket minden erőfeszítés nélkül. Csak egy kis vízre és napra volt szüksége, és persze rengeteg szeretetre, de ha ennyi veszi körül, akkor érthető, hogy miért játszik a színekkel olyan bátran, merészen és legfőképpen vidáman. Az arra járók, bármennyire is gondolataikba mélyedve lépkednek ütemesen, nem maradnak a hatása nélkül: arcuk egy csapásra kivirul, ha pedig már amúgy is boldogok, akkor csak még jobban megédesíti a pillanatot.

Változás

Nem tudom, hogy már mit gondoljak, nem tudom, hogy mit érezzek. Pár pillanat alatt annyit változhat az ember, hogy a végén nem képes követni még önmagát sem. A világ fenekestül megfordult, görbült erre is, meg arra is, s lassan tejesen el fogok tévedni. Mindenképpen pozitív dolog ez, még akkor is, ha amúgy negatív, mert ilyenkor lehet a leginkább tanulni magunkról, az életről, a dolgokról, hogy hogyan működnek. Érdekes lesz, majd meglátjuk :o)

Amikor az igazság fáj

Nem az én szüleményem, de most ugyanezt írnám...

Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet, és ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardonnay-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot, és hogy hihetted akár egy rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér, és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre, és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved, és a lelked apró darabjai egyszer visszaállnak, és a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elmentek, lassan kezdenek elmosódni

Hormonok

Hihetetlen, hogy egy telefonhívás mennyivel jobban tudja növelni boldogsághormonunkat, mint egy szelet édesség. Tegnap és ma is ettem a palacsintatortámból, és mindkétszer azt tapasztaltam, hogy bár több energia szabadult fel bennem, mégis sokkal idegesebb lettem, a gyomrom egyfolytában görcsben volt, mintha izgultam volna. Ma este ez az érzés elmúlt. Egyetlen egy háromperces telefonbeszélgetés kellett hozzá, hogy gyökeresen megváltozzon a testem reakciója. A kezem mondjuk még mindig eszméletlenül hideg - a 20 °C-os hőmérsékletnek köszönhetően -, de nyugodtabb vagyok, a hasam teljesen rendben, mindent sokkal egyszerűbbnek látok, és persze fülig ér a szám! :D Ezt nevezem egyszerűen boldogságnak :o)

Bambi

Egyedül lenni, mondjuk ki, szar. Nincs mit rajta szépítgetni, egyszerűen önmarcangolóan magányos dolog otthon egyedül ülni, és várni, hogy legyen valami. Persze, meg lehetne írni azt a temérdek mennyiségű beadandót, vagy készülni a zhkra, esetleg előre olvasni a szakirodalmakat a vizsgákra. De mikor az ember rájön, hogy az egész világon egyedül kell helytállnia, akkor egy pillanatra - vagy többre? - összetör, összezuhan, esetleg depressziós lesz. Ha nincsen munka, egyetem, ami lekötné a figyelmét, akkor még rosszabb. Ki kell találni valami inspirálót, valamit, amitől úgy érzi, hogy a sors számára is kijelölt egy fontos utat, amit ha nem jár be, akkor hiány keletkezik az univerzumban. Piszkosul nehéz ez az egész. Ha nem fogják a kezedet, akkor meg kell tanulnod egyedül járni, és 21 évesen nem megy rutinszerűen...

Érdekes, nagyon szeretnék már dolgozni, sokkal jobban mint tanulni. Hihetetlen, sosem gondoltam volna, hogy ez el fog jönni. Úgy látszik, hogy mindennek tényleg megvan a maga ideje.

Sose látsz tisztán

Dobog a szíved, egyre hangosabban, s már alig hallasz mást. A torkod kiszárad, majd összeszorul, mintha egy gombóc rejtőzött volna el benne. A kezed annyira hideg, hogy már mozgatni sem tudod, levegőt nem versz menni, mert félsz, hogy attól csak még rosszabb lesz. A gyomrod görcsben van, s lassan ott is kezded érezni a dobogást. Egyre kényelmetlenebbnek találod a pozíciódat, a gerinceden keresztül a bordákig fájdalom jár át, a lábad csak zsibbad, mert mozdulni sem mersz. A másodpercmutató is megáll, teljesen felesleges az órát bámulni: ennek az éjszakának sosem lesz vége, és örökké benned hagyja nyomát. Az a fránya dobogás, már gondolkodni sem lehet tőle. Az agyad zakatol, akár egy vonat, melynek ritmusát az a dobogás adja meg. Értelmetlen elhitetni magaddal, hogy nem számít, nem érzel változást, minden rendben van, a tested egyszerűen csak kimerült. Nem hiszel magadnak..lassan már semmiben sem. Attól még sosem lett jobb semmi sem. Mintha lassan kicsurogna belőled a remény halvány lehetősége is. Ott ülsz egymagadban, mindentől és mindenkitől távol. Nem számítasz, miért hitted az ellenkezőjét? Olyan sokan vannak még rajtad kívül, miért az a személy lenne az, aki kiemelkedik néhány ember számára, akit te testesítesz meg? Nem vagy fontosabb. Máshogy látod a világot, igen, szeretnéd ezt megosztani, igen, de miért próbálod olyannak, akinek minden szavad ámítás, minden érzésed hazugság, gondolataid ostobák? Ne áltasd magad hiú ábrándokkal, mert a végén tényleg nem tudsz levegőt venni.

Off

Ki kell kapcsolni az agyamat. Most rögtön.

Megismerés

Függsz másoktól. Ez mindig is így volt, és mindig is így lesz. A mértékét azonban te döntheted el, mennyire kívánsz behódolni valakinek, vagy sem. Első lépésként sosem szabad agresszíven kezelnünk a helyzetet. Csöndesen, magunkban kell feltérképezni a másikat, keresni azokat a bizonyos falakat, azokat az okokat, amik miatt függést kíván tőlünk. Az útvesztő hatalmas, és gyakran nem ismerjük fel a célhoz vezető utat, de ha szánunk rá egy kis időt, akkor rátalálhatunk a helyes irányra. Miután meglelted a választ, dönthetsz: tudsz-e rajta, akarsz-e rajta változtatni, vagy segíteni. Semmit sem kötelező, de ha a boldogságod a tét, akkor tegyél meg mindent. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, senki sem hiszi, hogy az illető elfogadja majd a következtetéseidet, hiszen nem ismerheted igazán. De te tényleg érzed, hogy látsz benne valamit, és több van benne, mint amit hisz magáról. Megéri a fáradozást? Nem lehet tudni, de ha sosem merünk, akkor sosem nyerhetünk.

Kedves szavak egy baráttól

Gyönyörűek a szavaid. Most úgy érzem magam mintha egy elveszettnek hitt édestestvér visszatért volna hozzám, ahogy olvasom soraid.

Hajnal

Egyik nap felébredsz, és rájössz, hogy minden eddigi tetted hazugság volt. Nem is azt szereted, amiről azt mondtad, hogy a kedvenced, sosem jártál emelt fővel, pedig minden embert irigyeltél, aki meg merte tenni. Sose láttad a világot teljes pompájában, nem kötöttél megannyi barátságot, és nem tapasztaltad meg azt, amit már réges-régen kellett volna. De azon a reggelen máshogy nyitottad ki a szemedet, minden porcikádban érezted a változást: a kicsi rút kacsa végre rájött, hogy igazi fehér hattyú is lehet belőle. Ilyenkor annyira más minden. Újra körül kell tekinteni, hogy láthasd a város valós színeit, újra bele kell szagolni a levegőbe, mert bizony, nem csak depresszió vesz minket körül. Ki kell nyitni a szívedet, hogy befogadhasd a külvilágot, és annak őszinte szeretetét. Ne törődj azokkal, akik vissza akarnának fogni, lépd át azokat, akik előbb vagy utóbb eltaposnának. Ne várj többé a segítségre, ők sem tudnák jobban megoldani a helyzetedet. Ha rájössz, hogy magad vagy ebben az életben a legbiztosabb pont, akkor már semmi sem tud eltéríteni a célodtól: kiteljesedés és önmegvalósítás. Ez a két szó lebegjen a szemed előtt, ha mégis kapnál pár váratlan pofont. Ha nem adod fel, akkor semmi sem lehetetlen!

Azt mondtam szüntelen..

..milyen jó, mikor rám nézel, de vajon engem látsz odabenn? ....

Táltos szívek találkozása, körülöttük kő-pokol, szaladnak suhanva, felettük sok madár. Landolnak egy kis kertben, tán nincsenek jó helyen. Ringató ölelésben almabor illat száll. Ha villámlik s mennydörög, az csak jobban összehozz, de néha egy hang a szélben suttogva közeleg: ha nem szállhatsz egyedül, akkor valami úgyis összetör. Nem tudom mit tegyek, nem tudom mit higgyek, magamat biztatom, ez most az én helyem.