Ha apu ír..

Meglepődtem, mikor anyu irodájába beérve egy novellával várt az asztalán. Apa írta nekem, mivel ihletett kapott a történeteim olvasása után. Tudni kell, hogy fiatalabb korában ő volt az írópalánta a családban, csak időközben valahogy alábbhagyott a lelkesedése.


Hajnal

Korán csörög az óra. Nem ritkaság, ma mégis mérges vagyok érte. Húzna vissza az ágy, de mennem kell vérvételre. Halogattam az elmúlt hetekben, de sajnos ma muszáj elintéznem. Szerencsére semmi komoly baj nincs, csak egy régi műtét hozadéka.

Komótosan felöltözöm, húzom az időt. A reggeli szeánsz a konyhában elmarad, éhgyomorra kell mennem.

Leesett az első hó, a kapuból kilépve szorosabbra húzom a sálamat. Gyalog 10 perc a rendelő, szűk szemekkel nekivágok.

Hosszú, huzatos Hév aluljárón vezet át az utam. Az emberek hömpölyögve próbálnak átjutni rajta.

Húgi beadandója

Barbinak Pénzügyre(!) kellett írnia egy esszét lakatlan sziget - utolsó levél témájában. Ritkán ír, így nagyon örültem, hogy egy négy oldalas történetet talált ki.


   

Lakatlan sziget

Bárki találja meg ezt a levelet, kérem, küldje el a családomnak.

Egy lakatlan szigetről írok, helyzetem ismeretlen. Valószínűleg már nem fogok innen megmenekülni, a megmentésem esélye is igen csekély, úgyhogy megpróbálom a történetemet leírni, hogyan is jutottam el idáig.

Elhihetitek, hogy nem sűrűn kerülök ilyen helyzetbe. Annyi minden jár a fejemben. Tudván, hogy ez az utolsó levél, amit írok, hát, eléggé megrémiszt. Jelenleg küszködök, hogy legyen valami a fejem fölött, tudjak valahol aludni, és a legnehezebb, hogy vízhez és élelemhez jussak.

Pár nappal ezelőtt indultunk el barátnőmmel, barátaimmal Amerika felé az Árkádia nevű hajón. Árkádia híres arról, hogy nagyon sok ember fér el rajta, a dolgozók is kedvesek, megbízhatóak és éppen ezért választottuk, hogy ezzel a hajóval tesszük meg ezt a nagy távot. Az utunk fő célja, hogy Amerikába jussunk, azon belül is Miamiba. Szerettünk volna új életet kezdeni, munkát kapni, lakást vagy házat venni, családot alapítani. Én sok mindent hallottam már arról a városról, hogy szép, napos és nagyon-nagyon meleg. Láttam  képeket is, így hát ezért döntöttünk Miami mellett. Természetesen mindenkinek egyből megtetszett az ötletem, hogy milyen helyszínt választottam  ki. Egész jól elképzeltem mindent, még pénzt is sikerült időben összegyűjtenem. Megvolt mindenünk az útra, étel, ital, ruhák, mindenféle kiegészítő, amire szükségünk lehet majd kint.

Álarc

Alvián Tinyanov nem számított különösebb embernek: sosem talált fel világrengető újításokat, nem keresett vagyonokat, sosem volt annyi nője, ahány orra, valamint egyik történelemkönyv sem említi még az apró betűs részben sem. Akárhogyan is szemléljük, vizsgáljuk töviről-hegyire, kívülről-belülről, hosszában és keresztmetszetében, akkor sem találunk benne egy apró érdekességet sem. Pedig még a kisemberek is fontosak lehetnek az élet kiszámíthatatlan útvesztőjében.

Egy cigaretta

A  nő megpöccintette hosszú szipkáját, s a szürke hamu belehullott a vérbe. Nem merült el azonnal, előbb csak kényelmesen megpihent, s majd mint egy jól lakott óriás, belesüppedt a ragacsos váladékba.  A nő nem vette észre a két test egybeolvadását, csak még egyet szívott a dohányból, s a távolba meredt merev tekintetével. Az ablakban megpillantotta saját tükörképét, és mikor észrevette, hogy egy hajtincs megszökött a hajcsat fogságából, egy lassú mozdulattal visszatűzte. Gondosan végigmérte külsejét, hogy mindent rendben talál-e: szemein a macskasmink foltosan feketéllett,  vörös rúzsából egy csóknyi hiányzott, bár ez ajkán észrevétlen maradt. Rubint ékköve ezüst láncán úgy feküdt nyakára, mintha örök nyughelyére talált volna. Ruhája jobb oldali pántjából egy vékony cérna állt ki, mely próbált lekúszni a karján. A nő gyors mozdulattal a cérnához rakta égő cigarettáját, s leperzselte a szökni vágyó szálat. A kivégzést egy újabb hamuzás követte, de az erősebb pöccintés miatt különváltak a hamudarabkák, s lassan ereszkedtek le a vértócsára, ahol mint lélekvesztők, sodródtak az árral.

Meg-megremegő arc

Mindenki saját élete kovácsa - mondják egyesek. Arra azonban nem gondolnak, hogy mások mennyire behatárolják ezt. Az életet. A sorsot. Sőt, a kedvedet, hangulatodat, reakciódat, megszólalásodat, gondolkodásodat, s akár a véleményedet is!

Otthon az ágyban, zuhanyzás közben, vagy a tükör előtt mondogatjuk magunknak, hogy nem fontos az ellenvélemény, nem számít, ha a másik kiábrándul belőled és elfordul tőled. De ez az erős önbizalom addig kísér csak el, míg szembe nem találkozol egy kedves és egészében véve normális barátoddal, és a képedbe mondja - csak így, gyermeki őszinteséggel - , hogy figyelj, baromira nem okés, amit csinálsz. Csak így, szlengesítve. És akkor ott állsz a hideg zuhany és az arcon csapás között, próbálod tartani magadat, de már meg-megremeg az arcod, s bár emelt fővel sétálsz tovább, de azért az a rövid mondat befészkeli magát a szívedbe. Mit tehetsz ilyenkor? Vagy elfogadod, majd változtatsz, vagy pedig örökre benned marad a tüske, hogy Ő! igen Ő az, aki így vélekedik rólam!

Kellemes baráti találkozások lesznek ezután? Tudsz majd őszintén együtt nevetni vele?

(...)

Végzeted, hogy elveszítsd azt

Zene fordul, pohár repül....

kezed táncra perdül...

a levegő egyre forrósodik, a tükör már párásodik.

Fordulsz egyet, hajad arcodba csap, a szőnyeg egy könnycseppet kap, hangját a gondolatok nyomják el.

Szemed tüzes, indulatod végzetes.

Lehetnél kedves, bájos, normális, de ennek az útnak már vége, nincs jövő számodra.

Csak a keserűség, megalázkodás..majd lassan a megadás.

Saját világod börtönében ragadtál, már sehogy sem tudsz kitörni, már nem te irányítod sorsodat.

..a kés folyékonnyá válik, a tükör szörnnyé változik

Impulzusként előretörsz, kiáltasz, s végzeted után nyúlsz, de az minduntalan kicsúszik a kezeid közül..

Remegő térdek, kereszt-formájú kezek, halott fej roggyan az élettelen testre..

A lélek szabad..és örökre magányosan marad

Zeneakadémia

George egy szemhunyásnyit sem aludt az éjjel. A gondolatai úgy cikáztak össze-vissza, mintha csak a tőzsdén lett volna. Pedig neki igazán semmi köze sem volt a tőzsdéhez. Sem a számokhoz. Sem semmilyen reálos dolgokhoz. Mindig is elvont emberként tekintett magára. Már gyerekkorában kinézték őt az óvodából, mert nem a matchboxszokkal dodzsemezett, nem épített felhőkarcolót a duplo kockáiból, és nem rohangászott valamilyen bugyuta szabályokból álló játék közepette, hanem csakis mesekönyveket bújt, vagy walkmanjéről klasszikus zenét hallgatott. Persze beletelt egy kis időbe, mire a kicsi George anyukája elmagyarázta az óvónőnek, hogy miért is fontos, hogy az ő egy szem fia szocializálódás helyett egy sarokban inkább kulturálisan fejlődjön. A családban kivétel nélkül mindenki feláldozta az életét a kultúra ápolásáért. A kisfiú nagyanyja egy múzeumban dolgozott, de hogy melyikben, azt már nem tudná megmondani, arra viszont még emlékszik, hogy a biztonsági őrtől mindig kapott nyalókát az épületből kifelé haladva, ha nem nyúlt semmihez sem a tárlat idején. A dédapja és az apja is újságíróként élte le az életét, mindkettőjüknek az aktualitás és az első kézből való informálás volt a legfontosabb. Bármit megtettek egy-egy cikkért cserébe, s ez sajnos az apja életébe is került. Sosem derült ki igazán, hogy mi is történt, de az akkori címlapokon a maffia szó szerepelt a halála körülményeinél. Talán kibelezték és fellógatták.., de most már úgy is mindegy. A gyerek tanult belőle: felesleges mások dolgába beleütni az orrát, ha csak a saját pici életével foglalkozik, akkor biztosan megéri az öregkort. Az édesanyja is így vélekedett, mióta elhunyt a férje: csak a festéssel foglalkozott a nevelési kötelességeinek rovására. Éjt nappallá téve képes volt ülni az üres vászon előtt, és valami fura nyelven motyogott magában, de mindig az lett a vége, hogy magas hangon kiadott egy C-t, majd elszívott egy cigit, megitta a zaccos kávéját, és újra próbálkozott a festéssel. Persze az ecset megfogása nélkül. Végül is, a művészek kiismerhetetlenek, s sosem szabad siettetni őket, hiszen az ihletet nem lehet venni a boltban, az csak úgy jön, ha az ember helyes sorrendben végzi el a napi teendőket: cigarettázás, koffein túladagolás, élet értelmének keresése, csalódás a világ eszméiben, majd önmagában.

Újra együtt

Tegnap este óta boldog vagyok. Visszatért hozzám egy olyan ember, akiről azt hittem, hogy el kell feledkeznem. Megnyugtat, megnevetettet, elfeledteti velem a gondjaimat, vigyáz rám, szorosan átölel s nem enged, össze-vissza puszilgat, még akkor is, ha álmodik. Érzem, hogy mindig ott lesz nekem, mikor szükségem lesz rá, és én is gondját viselhetem, ha kéri, vagy csak némán tűri. Rengeteg közös élményben lesz részünk, sok-sok pozitív emlékkel gazdagszunk, bár néha megküzdünk egymással, és haragosan összecsapunk, de kitartásunk nem ismer akadályokat, és mindent legyőzünk.

Úgy érzem, mintha megtaláltam volna a helyemet, ott vagyok, ahol lennem kell, azok között, akik a legfontosabbak számomra. Senkit sem akarok elveszíteni.

Csak hallgatni, hallgatni kell

Szállsz, szállsz, fel a magasba, nem hiszed, de csupán e fadarabnak köszönheted szárnyaidat

Néha nem tudom eldönteni, hogy mi álom s mi valóság. Akadnak olyan pillanatok az életemben, amik annyira meghatározóak, annyira befolyásolnak, hogy a hatásuk alá kerülök és bilincsként tartanak. De ebből a börtönből én sosem akarnék szabadulni, ha ez az ára annak, hogy megízlelhessem azt a keveset, amit ilyenkor kapok, akkor örökké fogoly maradok. Elzár a külvilágtól, valóban, de minek nekem az a valóság, melybe ezek a csodás, apró örömök nem tartoznak bele? Mi van akkor, ha én itt akarok maradni örökre, hallgatnám a suttogásokat, járnám a már ismert de mégis rejtélyes utat a szürke, fájdalmakkal teli párja helyett? Nem mondom, ez sem egyszerű vállalkozás, talán több gonoszsággal és sötétséggel találkozom, mintha mikor az emberek között járok, de ez akkor is megnyugtat. Úgy érzem, hogy ilyenkor vagyok csak otthon, ez az az élet, amit nekem választanom kell. Azonban a két világ szimbiózisban van egymással, nem lehet elengedni az egyiket a másik nélkül, nem menthetem fel magamat a kötelességek alól, csak hogy teljessé válhassak. Ez mindig is kettéhasított élettel fog járni. Ahhoz, hogy megláthassam, mit is tartogat még nekem a különcség, valahogyan el kell itt boldogulnom. És sajnos csak azt veszem észre, hogy nem fogom megtalálni a helyemet ebben a világban, sosem fogok semmit sem száz százalékosan csinálni, mert ez nekem csak egy ugródeszka, mely felrepít a magasba, ahol szállhatok s szabad lehetek, de sajnos mindig ott kell hogy legyen az a fadarab, mikor visszaérkezem, s újra ugorhassak.

Ködfátyol koszorú

Köszönöm, hogy itt voltál velem, hogy annyi szépet meséltél, biztattál éveken át. Sosem láttalak szomorúnak, csak az örömtől csurdogáltak könnyeid. Mindig megértő voltál velünk, s elhalmoztál a szereteteddel. Hívtál, mikor beszélgető társra vágytál, s hívtál mikor bajban voltunk. Figyeltél és vigyáztál ránk..

Azt sajnálom a legjobban, hogy mikor utoljára találkoztunk kórházon kívül, akkor nem mentem oda hozzád, nem meséltem el a terveimet, nem kérdeztem meg, hogy őszintén hogy vagy. Csak szabadulni akartam a családtól és a barátaimmal lógni a város pörgős éjszakájában. Ezt sosem fogom megbocsájtani magamnak. Annyi mesélni valóm lett volna pedig. Sose mondtam, hogy mi szeretnék lenni, nem olvastam fel egyik írásomat sem, csupán az utolsót küldtem el e-mailen. Nem törődömség? A jelenléted megszokása? Valóban, azt hittem, hogy mindig itt leszel nekem, és mikor igazán nagy sikert érek el, akkor majd velem fogsz örülni..tévedtem. De talán sose hagysz el engem, velem leszel sikerben és elbukásban, együtt táncolsz majd az esküvőmön, puszilgatod majd a dédunokádat..onnan föntről, ahonnan most is letekintesz rám..
Nyugodj békében!

ha látom a célt

Csak arra próbálok most koncentrálni, hogy mi visz előrébb..bár lehet, hogy ez az elhatározás a következő hormonális hangulatingadozásomig tart, de most egyenlőre örülök, hogy mennyire erős vagyok. Megpróbálok kihasználni minden egyes lehetőséget - persze erkölcsi határokon belül -, és pozitív irányba terelni az életemet. Ha ehhez hozzá segít az is, hogy valakivel újra együtt legyek, akkor az úgy lesz, de ha akadályoz a haladásomban, akkor muszáj lesz elengednem. A legnehezebb az egészben az, hogy ne hagyjam el magamat, ne veszítsem el a célomat, és sose legyek lusta megvalósítani önmagamat. Sokkal könnyebb az ágyból végignézni az életünket, de megélni azt örömtelibb.

lost

Most nem tudom, hogy mit szeretnék az élettől. Csupa negatív gondolatokkal van tele a fejem, ami már bele is fájdult..bár, lehet, hogy csak a magas hőmérséklet ingadozás az oka. Mit akarok, kit akarok, hol akarok lenni? Nagyon nehéz, főleg, mikor lennének lehetőségek, de valami visszatart, és inkább egy helyben maradok, várok, hátha olyan lesz, mint rég. Pedig tisztában vagyok vele, hogy előre kell haladni, a múltat elfelejteni, de akkor sem megy.. Csokifagyit szeretnék és egy baráti beszélgetést..

Statisztálás statisztálás nélkül

Ma volt az első hivatalos, de mégsem statiszta munkám. Ott is voltam, meg nem is, dolgoztam is meg nem is, pénzt is kerestem, meg nem is. Mintha csak Beatrix bőrébe bújtam volna :o)

Tegnap este hívtak a Karakter Castingtól, hogy másnap lenne egy Suzuki-s reklámforgatás, arra pedig kellene még egy lány statiszta. Először nem fogadtam el a felkérést, mivel ma állásinterjúra kellett volna mennem egy reklámarc-ot kereső céghez, azonban sajnos ha lemondom a munkákat, akkor az ügynökség nem fog többé hívni, így visszahívtam szegény vasárnap is dolgozó fiatal hölgyet, hogy boldogítsam jó híremmel, miszerint nem kell tovább keresgélnie női statiszták után, elvállalom a munkát ( és igen, még mindig szeretem a bonyolult mondatokat ;). A fizetés szokásos, 7 ezer Ft/ 12 óra, ami nem a legjobb, de élvezetesebb feladat, mint ha szórólapoznék. Hajnali hatra kellett érkezni a Duna Pláza mögé, ami egy hajnali négy órás kelést eredményezett.

Mikor olyan korán csörög a telefon, nem tudom miért, de hihetetlenül magányosnak érzem magamat. Mindenki alszik, korom sötét és hideg van, tudom, hogy senkivel sem fogok találkozni vagy beszélgetni, nem kapcsolhatom be a rádiót és a tévét sem (bár azt mostanában amúgy sem szoktam), magamban is csupán suttogok, nehogy meghalljanak. A buszon a szokásostól eltérően még csöndesebbek az emberek, lábuk elé merednek kidülledő, üveges tekintetükkel, vagy csak mélyeket szuszognak, miközben gyermekien nyitogatják szájukat, esetleg részegen támolyognak egyik kapaszkodótól a másikig biztos pontot keresve egy elhúzódott buli után, de akadnak olyanok is, akik már gyakorlott koránkelőnek számítanak, s vidám társalgásba elegyednek sorstársaikkal, kik meglepően lelkesen fogadják a kezdeményezést.
Őszintén, teljes szívemből tisztelem őket, akik nap mint nap felkelnek hajnalok hajnalán, hogy csekély bérért dolgozhassanak, s mikor mi, egyetemisták fancsali képet vágunk, s lenyomjuk az ébresztőóránkat, mert eszünk ágában sincs felkelni, ők már órák óta dolgoznak a pár percnyi szünet, vagy a lógás reménye nélkül.

A pláza parkolóját hamar megtaláltam, bár először bátortalanul merészkedtem egyre hátrébb és hátrébb a sötét sikátornak tűnő kietlen területen, hisz gyakran hallani olyanokról, kik naivan elmennek egy új munkára, s csak az utolsó, végzetes pillanatban derül ki számukra, hogy átverés tárgyai lettek. A kétségbeesésemből egy filmes logóval ellátott mikrobusz zökkentett ki, mely szemmel láthatólag hozzám hasonlóan csekély információval rendelkezett a találkozó helyszínével kapcsolatban, ugyanis több ízben megállt, s parkolni készült, de egy hirtelen gondolattól vezérelve meghiúsította a megállását egy éles kanyarral s némi gáz hozzáadásával. A fehér furgont követve magabiztosan lépkedtem a teherautóknak kijelölt, s magánterületnek titulált szélesebb betonsivatag felé. Tudtam, hogy jó helyen járok, hiszen az út egyik oldalán a filmekből ismeretes stábbuszok, lakókocsik, és cateringes autók sorakoztak libasorban végig, másik oldalon pedig a jobbnál jobb, drágábbnál drágább autók mutogatták formás feneküket az arra járó stábtagoknak.

Pont előttem állt egy zöld kabátos, egyik fülén fejhallgatót viselő, kezében táblát tartó férfi, akihez odalépve illedelmesen bemutatkoztam, majd az ügynökségem nevét kissé eltévesztve elmondtam, hogy mi célból és indíttatásból jöttem megzavarni ütemesen megtervezett munkájukat, majd kedvesen eligazított a balomon elfekvő busz belsejébe, ahol jó kislányhoz illően karomat, lábamat behúzva leültem, s vártam, míg valaki elmondja, hogy mit is kell majd pontosan csinálnom. Az eligazítás elmaradt, csupán statiszta társaimat ismertem meg egy idősebb úr, Tamás és egy velem egykorú srác, Marci személyében. (A tegezésük érthetővé válik a mesélésem vége felé). Mindketten szerepeltek már reklámban, csupán én voltam tapasztalatlan e téren, de készségesen megnyugtattak, hogy nincs mitől félnem, kismilliószor felveszik a jelenetet, melyben szerepelni fogok, így kicsi az esély a hibázásra. Negyed órányi ismerkedés után egy szervezőnek tűnő lányka kukucskált be a busz ajtaján, a nevemet kérdezte, majd kérte, hogy fáradjak utána az öltöző buszhoz. Mondanom sem kell, olyan izgatott lettem, mint egy pici gyermek, aki a Disneyland bejárata előtt várakozik, hogy szülei megvegyék azt a bizonyos papirost, mely a bejutásához szükséges. Három lépcsőfok vezetett fel a számomra Kánaánnak nevezett helyiségbe, mely reményem szerint a divat világából tökéletesen összeválogatott márkás és egyedi ruhadarabokkal volt teli, ám csalódásom elkerülhetetlen volt. Már az autó méretéből számítanom kellett volna a készlet hiányosságára, de naivan s makacsan mindig oly dolgokról ábrándozom, melyek csak a fejemben léteznek. A szoba nem lehetett nagyobb egy méterszer egy méternél, melynek szélén két ruhaállvány helyezkedett el mindössze úgy húsz
ruhaneművel egyensúlyozva. A földön szanaszét táskák, cipők s sálak terültek el, de ez a kupac is kisebb volt, mint egy utazáshoz szükséges ruhamennyiség. Csalódottságomat a stylist véleménye oldotta fel:

- A farmer és a cipő maradhat. Van rajtad harisnya? Sajnos igen hideg van. Remek, akkor nézzük..ez a blézer nagyon aranyos és tavaszias, pont megfelel a forgatás témájához, a sál is szépen áll. Van alattad pulóver? Kettő is? Tökéletes, akkor nem kell csinálni veled semmit sem, fáradj át kérlek a sminkes szobába.
A szőke hajú nő épp csak kikukucskált a hidegtől menedéket nyújtó kabinjából, s hunyorogva pásztázta az arcomat.
- Nem kell bejönnöd, a sminked rendben van, a hajad is szép, csak majd ki kell fésülni, de az ráér, nagy szél van.
Hát, mit mondjak, bika vagyok, a véremben van :P De persze nem, nagyon örültem, hogy szakértők elismerték és áldásukat adták az ízlésemre, úgyhogy dagadó mellel haladtam pár centiméternyit, majd összehúztam magam, mert tényleg hideg volt. (Petra poén, kihagyhatatlan volt :P )
Miután mindenki átesett a beavatáson, s igazán tavaszhoz illően üdén, frissen s lengén volt felöltöztetve, felkísértek minket az áruház tetőparkolójához, ahol két királykék és egy hófehér Suzukie, valamint a forgatásért felelős fontosabb emberek vártak már minket. Igazából nem is minket, statisztákat, hanem a főszereplőket: az anyukát, az apukát és az autó hangon kommunikáló kisfiút. Hármunkat a parkoló bal sarkába tereltek, hogy ne legyünk útban, azzal a megjegyzéssel, hogy maradjunk itt, nem tudják, hogy mikor kerülünk sorra, de legyünk végig készenlétben.
A forgatás elindult, egyetlen egy jelenetet vettek fel ebből a szögből, majd abból a szögből, féltotálban, majd teljesben, balról közelítve, majd szemből, végül az autó belső terére téve a hangsúlyt levették a szélvédőt, s úgy kameráztak, először szereplők nélkül, majd velük, közben eltelt egy óra, két óra, három óra, s hat óra.. Mi álldogáltunk a bal sarokban, majd kiaraszoltunk a jobb párjába, odébb állítgattak, majd leültettek, helyünket elvéve felállítottak, de mi rendületlenül figyeltük az eseményeket, minden percben ugrásra készen, hátha bevethetjük színészi tehetségünket, s hihetően sétálhatunk el A pontból B pontba - ugyanis csak ennyi lett volna a feladatunk.

A szolgáltatásainkra, ahogy mondani szokták, nem volt szükség, de mi lelkesen csináltuk azt a semmit is órabérben. Összesen tizenkét órán át beszélgettünk - uramisten, nem tudom, hogyan csináltuk, hogy találhattunk ennyi témát, de mi tényleg, folyamatosan csak beszélgettünk. Mintha már évek óta ismernénk egymást, annyi mindent megtudtunk a másikról. Nem mesélek, nincs engedélyem, de két érdekes s figyelemreméltó emberrel hozott össze ez a munka.
Délután fél kettő környékén bejelentették az ebédszünetet, mellyel véglegesen elhagytuk a tetőteret, ugyanis az étkezés után maradhattunk az étkezőkocsiban. Tamás gyakorlott, és előrelátó volt, ugyanis miután elfogyasztottuk a nagy adag leveses fasírtos krumplis kókuszgolyós menünket, kis válltáskájából elővette a magyar kártya csomagját, s bejelentette, hogy minket most megtanít snapszerozni. Mondanom sem kell, imádok játszani, logikai játékot pedig végképp, de az elején szörnyen béna voltam, számolni sem tudtam, nem jegyeztem meg a felső s alsó értékét, nem értettem meg a játék menetét, s már-már keservemben feladtam a versenyt is, mikor megjelent előttem az isteni szikra, s megvilágosodtam. Mihelyt visszanyertem tudatom normális, használatra kész állapotát, belevetettem magamat a játék rejtelmébe, s sorra nyertem el a pontokat. Négy órán át játszottunk, de még így sem éreztük úgy, hogy be tudtuk volna fejezni, a munkaidő lejártával egy újabb fej kukucskált be az ajtón kedvesen megköszönve a hozzájárulásunkat, s engedélyt adva a távozásra. Több se kellett nekünk, felugrottunk, s elkezdtünk szedelőzködni, majd pár perc után az asztalra visszanézve lett némely üresség a lelkükben, mely arra utalt, hogy ilyen baráti s szórakoztató napunk sokára lesz legközelebb.

Álmok a kifutó felé

Egyre nehezebben megy a tanulás, de az okára még nem jöttem rá. Ezernyi helyre szeretnék menni itthon is, külföldön is, azonban ahhoz tennem kell. Le kéne járnom futni - ugyanis nincsen pénzem kondibérletre -, többet kéne használnom a súlyzóimat, hogy szép edzett lábaim legyenek, s majd akkor jelentkezhetnék egy modell ügynökségre. Nem szeretem a modelleket, ez a világ sosem vonzott, azonban mióta Betti és Anett rengeteget mesélt Shanghairól meg Bangkokról, egyfolytában csak arra tudok gondolni, hogy nekem is mennem kell, világot kell látnom, s közben sok pénzt keresnem. Talán félek, nincs elég önbizalmam, nem hiszem el magamról, hogy képes lennék rá, szép vagyok hozzá, hogy valamit is elérjek, s ne ráfizessek. Minden nap ezen gondolkozom, s közben csomó ügynökségre járok el beiratkozni, most kaptam munkát a Die Hard 5 filmjében, jelentkeztem szereplőnek az RTL új sorozatába - aminek a castingja igazán megpróbáltató volt, de szerintem sikeresen alakítottam a szerepemet. Zajlik az élet igen, de ebbe a tanulás nemigen fér bele. Pedig most is van időm, amit inkább rendrakásra és EÜ tanulásra kéne fordítanom, de ehelyett társaságba megyek..nem szeretek egyedül lenni, főleg mióta szingli vagyok, muszáj minden nap valahol lennem. Érdekes, hogy ami nem vonzott Bencében, míg együtt voltunk, most azt követem én is.

Az olló útja kifürkészhetetlen..

Újabb emberi kapcsolatomnak lett vége..örökre. Azt hittem, hogy meg lehet oldani ezt kulturálisan is, minden szál megszakítás nélkül, de tévedtem. Egyesek nem képesek elismerni hibájukat azután sem, hogy tisztán és érthetően a szemük elé tártuk azt, s már ők is belátták, de valahogyan nem tudják elhinni magukról, hogy valóban képesek lennének ilyet megtenni. Így a mai napom is csupa idegeskedéssel és egyre növekvő haraggal telt el. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy még a szakítás, valamint a külön költözés pár pillanatára sem tud odafigyelni, picit rám figyelni, és nem megvárakoztatni. De úgy látszik ez már nehezebb feladat. Fontosabb nálam minden, mint minden egyes esetben..lassan tényleg kezdem megszokni. Nem érdekel, hogy ki titulál engem önsajnálgató, különc, mazochista hipochondernek, akkor sem érzem azt, hogy ez az egész nekem való lenne... A hivatalos nevén: való világ, plusz a pasizás. Nem szeretnek adni..ez tény.. vagy csak nekem nem. Nem várok viszonzásképen valami sokat, éppen csak annyit, amivel el tudnék éldegélni, s minden nap mosolyoghatnék.
Most mégsem tudok írni többet.. saját magamat sajnálom már, s tiltakozom, hogy sajnáltassam magam, és hogy erről rinyáljak.. úgyhogy nem írhatok, mert most más témám nem lenne.. csak egy másik fiú..aki kedves, okos, figyelmes..éppen csak ezt nem mutatja ki. De attól még kedvelem, és érdekel, hogy jobban megismerjem..csak nem hagyja. Talán csak nekem nem. Van ilyen.

Egy hétvégi nap

Abszolút, de még annál is jobban tele vagyok... Annyit ettem! Mármint nem volt az olyan sok, inkább laktató, kalóriákban gazdag, hízlaló finomság. Tegnap egyedül voltam itthon és négy órán keresztül főztem. Mintha még nem mondtam volna..de nagyon szeretek főzni! Újat kipróbálni, dolgokat összekeverni, hogy aztán egy rendkívülit hozzak létre. Az egyik legjobb elfoglaltság! Mindenkinek ki kellene próbálnia. Igen, pénz, tudom, nagyon sokba kerül mindenfélét összeválogatni a boltban, de van, mikor megéri. Átjöttek a barátaim, itthon voltak Húgomék is, s mind a hatan jóóól belakmároztunk, hogy utána senki sem tudott megmozdulni, sőőőőt, ott szenvedtek az asztalnál. Hehe.

Az első fogás tárkonyos hagymaleves volt. Először borsó levest akartam csinálni, hogy ne legyen annyira tejszínes a menü, de mint kiderült - szerencsére még időben-, Balázs nem szereti a borsót. Hogy nem lehet szeretni?? De most komolyan, a zöldborsóleves galuskával istenien finom!! Mindegy..szóval, hagymaleves lett, de nem csupán sima, vagy francia, hanem tárkonyos, egy kis póréhagymával. Nekem az ízlett a legjobban. A második volt a nagy durranás, azt tényleg sok idő volt elkészíteni, de megérte, imádták! Nekem nem lett a kedvencem, de talán csak azért, mert én csináltam. A csirkemelleket bepácoltam szerecsendiós,borsos, fokhagymás tejbe, másnap kivajaztam egy jénait, baconnel raktam ki, majd arra egy kis sajtot szórtam (három féle is volt egyszerre), utána jött a lisztben-tojásban megforgatott husika, majd megint sajt, majd egy réteg póréhagyma, majd megint husi, majd sajt, majd póréhagyma, majd sajt, és a legvégén leöntöttem a tojás maradékával összekevert, fehérborral megbolondított tejszínnel. Egy órát sült a sütőben, fele időben lefedve, és hmmmmmmmm..jól sikerült, szép is lett, plusz a bor pikáns ízt is adott. Krumplipürét is tálaltam hozzá, bár nem kellett volna, mert egy kis adagnyi főételtől is annyira tele lettünk. Most maradékot ettem, még kevesebbet, mint tegnap, de így sem tudok megmozdulni.

Most a Rowling-filmet nézem, mármint várom, hogy betöltsön. Önéletrajzából készítettek egy másfél órás bemutatót, de nagyon érdekes. Igaz, nincs túljátszva, nincsen teletűzdelve mellékes, izgalmas dolgokkal, de a lényeg benne van: hogyan is készült a Harry Potter. Mióta írta, hogy jött az ötlet, milyennek kellett lennie ehhez gyerekkorában és így tovább. Nagyon tetszik, főleg, mert így úgy érzem, hogy sehol sem vagyok lemaradva, s talán tényleg elkészül az én könyvem is.

Mikor a madárka elszenderül..

Csak egy pillantás kell, ennyi csupán, s máris megtörténik a csoda, melyről már rég lemondtál s elfeledkeztél. Barna mint az opál, mélyreható, mint a levegő, igéző, mint a nap, s ebből egy pár is akad. Nem lehet ellenállni, tested-lelked beleremeg, s közben nyugtatod magad, hisz ez csak egy pillantás csupán..
De a hang..oly ismerős, mintha ezer éve hallanád, megnyugtat s ellazít, biztonságot ad, s magához hív. Még még! akarod, hogy körülöleljen, el nem szabad engedned, megőriznéd a pillanatot örökre..

De semmi sem tart ki odáig..lehunyod a szemedet, akár csak egy pillanatra is, de a mutató nem késhet, szalad előre, pörög rendületlenül, nem számol mással, csak a pontossággal, s másnap, mikor felnézel, s hallod a madarak csicsergését, arcodon érzed a nap melegét, már máshogy fordulsz meg. A tested már nem bizsereg, a lelked újra háborog..gyorsan visszaalszol, hátha még menthető, s legközelebb megint a varázsban találod magad. Azonban az élet nem ilyen, vannak apró örömök, melyek csak a nap kihunytával jelennek meg, s mint Hamupipőke varázsa, az idő elérkeztével eltűnnek, s csak az emlék marad utánuk, de a gyönyörű tavaszi fényben nem remélhetünk, nem kukucskálhatunk be minden egyes bokor mögé, hátha megtaláljuk, mi elveszett.

Csak este lehetsz gyerek, nappal nem elfogadott viselkedés...s mint tudjuk, nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások...

lapozás..

Forgok összevissza, a karomat magam körül lóbálom, sehogy sem tudom koordinálni, s folyton a testemhez csapódik, a lábam alig bír lépést tartani velem, a hajam minden lüktetésre feljebb szál s összegubancolódik, a szobám elmosódik, csupán színfoltokat látok, a hasam kezd bukfencezni, de én akkor is pörgök tovább, nem számít, ha holtan rogyok össze, forognom kell, mert csak ez tart életben. Apró gondolatfoszlányok jelennek meg előttem, de menekülni akarok előlük, nem érhetnek el, ezért kell fordulni-fordulni körbe-körbe...

Tényleg azt hittem, hogy ennek így kell mennie, jó képletet használok a megoldásához, de csak jobban belebonyolódtam. Már nem tudom, hol számolhattam el, de kezd idegesíteni ez a zagyvaság. Áthúzott, telefirkált már lassan az egész papír, fehér folt már csak néhol látható. Mi a helyes megoldás? Vagy kitépni és kidobni, vagy csak lapozni..mindegy végül is, mert ugyanazt jelenti.

Tanultam-e belőle? Talán túlságosan is bölcsész lettem a matekhoz..talán már nem nekem való, hiába gyakorlok, külön órát is vettem, nem használ..vagy használna? De a megoldás sosem akar kijönni..nem segít nekem, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy küszködjek még, egyedül jöjjek rá, mi romlott el..de a lap már annyira mocskos, hogy nem találom, hol lehetne kibogozni

Egyszer talán majd elkezd mozgolódni, megpróbálja felhívni magára a figyelmet..magányos lesz, s hiányolni fogja a türelmemet.. de nem számolt azzal, hogy nincsen radírom, s már annyira belefáradtam abba, hogy esélyem sincs megoldani, hát tovább állok, új lapot kezdek, ami remélem szépírással lesz tele

Kreatív írás - Hűlt helye maradt

Most egy szólást kellett címként megadni, s arról írni. Először azt mondta a tanárnő, hogy a műfaja bármilyen lehet, de később hozzátette, hogy inkább olvasói levél legyen..nos, én inkább az előbbihez igazodtam.. Miután felolvastam, azt a választ kaptam, hogy aranyos is, szellemes is, de senkit sem érdekelne..hát, megesik..

Hűlt helye maradt

Szinte már cincogott is, annyira elevenül mozgott a nappaliban, azaz csak mozgatva volt egy hatalmas szőrös száj által, hiszen hogyan is tudna bármilyen cselekedetet végrehajtani a különféle szervek nélkül? Hát kérem szépen, nem olyan világban élünk, ahol minden élettelen dolog táncra kél, ha zenét hall. Ráadásul neki nem is a muzsika jutott, hanem egy liternyi nyál, harapdálás és csaholás. De pörög ő így is, emelkedik a levegőbe vagy fél métert úgy is, messzire dobják, majd visszahozzák, jutalomként tartják, vagy csak félre rakják.

De nem úgy van az, hogy csak úgy rendelkezhetnek vele, mindennek következménye van, még az ártatlannak tűnő játszadozásnak is! A kutya? Az csak örül a fejének, na meg az egérnek, hiszen a házban egyedül csak felette uralkodhat, de szerencsétlen kilyuggatott plüss megelégelte ezt a módját a kihasználásnak, mert azért mindennek van határa, na.

Úgy esett, hogy egy sötétebbnek mondható hétvégi délutánon, mikor az asszony szokásához híven elővette a porszívót takarítás céljából, a sértett állat úgy engedte magát csak ide-oda cibálni, hogy végezetül pont a kanapé előtt terüljön el. Lévén, hogy szürkület is volt, meg jó film is ment a tévében, az asszony csak hébe-hóba vetett pillantást a takarított felületre, így könnyen megeshetett az az eset, hogy a plüss némely komoly szándékkal vegyítve, de persze merő véletlenségből a kanapé alá került. Nem gurult túl sokat, éppen csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy ne lássák, s szerencsétlen házi kedvenc ne érhesse el.

A család azóta is azon tanakodik, vajon a kutya a kis egeret különös megfontolásból igazinak vélte-e, s keresztben lenyelte-e, vagy, ami valószínűbb, az egér elvándorolt - hiszen lehet látni ilyet a filmekben is - s a hűlt helye maradt csak utána.
Vagy ez, vagy az az igazság, a családot nem rendítette meg igazán a változás, hiszen ott van még a plüss kolbász is.
Az meg ügyebár nem tud táncolni.