Egy hétvégi nap

Abszolút, de még annál is jobban tele vagyok... Annyit ettem! Mármint nem volt az olyan sok, inkább laktató, kalóriákban gazdag, hízlaló finomság. Tegnap egyedül voltam itthon és négy órán keresztül főztem. Mintha még nem mondtam volna..de nagyon szeretek főzni! Újat kipróbálni, dolgokat összekeverni, hogy aztán egy rendkívülit hozzak létre. Az egyik legjobb elfoglaltság! Mindenkinek ki kellene próbálnia. Igen, pénz, tudom, nagyon sokba kerül mindenfélét összeválogatni a boltban, de van, mikor megéri. Átjöttek a barátaim, itthon voltak Húgomék is, s mind a hatan jóóól belakmároztunk, hogy utána senki sem tudott megmozdulni, sőőőőt, ott szenvedtek az asztalnál. Hehe.

Az első fogás tárkonyos hagymaleves volt. Először borsó levest akartam csinálni, hogy ne legyen annyira tejszínes a menü, de mint kiderült - szerencsére még időben-, Balázs nem szereti a borsót. Hogy nem lehet szeretni?? De most komolyan, a zöldborsóleves galuskával istenien finom!! Mindegy..szóval, hagymaleves lett, de nem csupán sima, vagy francia, hanem tárkonyos, egy kis póréhagymával. Nekem az ízlett a legjobban. A második volt a nagy durranás, azt tényleg sok idő volt elkészíteni, de megérte, imádták! Nekem nem lett a kedvencem, de talán csak azért, mert én csináltam. A csirkemelleket bepácoltam szerecsendiós,borsos, fokhagymás tejbe, másnap kivajaztam egy jénait, baconnel raktam ki, majd arra egy kis sajtot szórtam (három féle is volt egyszerre), utána jött a lisztben-tojásban megforgatott husika, majd megint sajt, majd egy réteg póréhagyma, majd megint husi, majd sajt, majd póréhagyma, majd sajt, és a legvégén leöntöttem a tojás maradékával összekevert, fehérborral megbolondított tejszínnel. Egy órát sült a sütőben, fele időben lefedve, és hmmmmmmmm..jól sikerült, szép is lett, plusz a bor pikáns ízt is adott. Krumplipürét is tálaltam hozzá, bár nem kellett volna, mert egy kis adagnyi főételtől is annyira tele lettünk. Most maradékot ettem, még kevesebbet, mint tegnap, de így sem tudok megmozdulni.

Most a Rowling-filmet nézem, mármint várom, hogy betöltsön. Önéletrajzából készítettek egy másfél órás bemutatót, de nagyon érdekes. Igaz, nincs túljátszva, nincsen teletűzdelve mellékes, izgalmas dolgokkal, de a lényeg benne van: hogyan is készült a Harry Potter. Mióta írta, hogy jött az ötlet, milyennek kellett lennie ehhez gyerekkorában és így tovább. Nagyon tetszik, főleg, mert így úgy érzem, hogy sehol sem vagyok lemaradva, s talán tényleg elkészül az én könyvem is.

Mikor a madárka elszenderül..

Csak egy pillantás kell, ennyi csupán, s máris megtörténik a csoda, melyről már rég lemondtál s elfeledkeztél. Barna mint az opál, mélyreható, mint a levegő, igéző, mint a nap, s ebből egy pár is akad. Nem lehet ellenállni, tested-lelked beleremeg, s közben nyugtatod magad, hisz ez csak egy pillantás csupán..
De a hang..oly ismerős, mintha ezer éve hallanád, megnyugtat s ellazít, biztonságot ad, s magához hív. Még még! akarod, hogy körülöleljen, el nem szabad engedned, megőriznéd a pillanatot örökre..

De semmi sem tart ki odáig..lehunyod a szemedet, akár csak egy pillanatra is, de a mutató nem késhet, szalad előre, pörög rendületlenül, nem számol mással, csak a pontossággal, s másnap, mikor felnézel, s hallod a madarak csicsergését, arcodon érzed a nap melegét, már máshogy fordulsz meg. A tested már nem bizsereg, a lelked újra háborog..gyorsan visszaalszol, hátha még menthető, s legközelebb megint a varázsban találod magad. Azonban az élet nem ilyen, vannak apró örömök, melyek csak a nap kihunytával jelennek meg, s mint Hamupipőke varázsa, az idő elérkeztével eltűnnek, s csak az emlék marad utánuk, de a gyönyörű tavaszi fényben nem remélhetünk, nem kukucskálhatunk be minden egyes bokor mögé, hátha megtaláljuk, mi elveszett.

Csak este lehetsz gyerek, nappal nem elfogadott viselkedés...s mint tudjuk, nagyon fontos, hogy mit gondolnak mások...

lapozás..

Forgok összevissza, a karomat magam körül lóbálom, sehogy sem tudom koordinálni, s folyton a testemhez csapódik, a lábam alig bír lépést tartani velem, a hajam minden lüktetésre feljebb szál s összegubancolódik, a szobám elmosódik, csupán színfoltokat látok, a hasam kezd bukfencezni, de én akkor is pörgök tovább, nem számít, ha holtan rogyok össze, forognom kell, mert csak ez tart életben. Apró gondolatfoszlányok jelennek meg előttem, de menekülni akarok előlük, nem érhetnek el, ezért kell fordulni-fordulni körbe-körbe...

Tényleg azt hittem, hogy ennek így kell mennie, jó képletet használok a megoldásához, de csak jobban belebonyolódtam. Már nem tudom, hol számolhattam el, de kezd idegesíteni ez a zagyvaság. Áthúzott, telefirkált már lassan az egész papír, fehér folt már csak néhol látható. Mi a helyes megoldás? Vagy kitépni és kidobni, vagy csak lapozni..mindegy végül is, mert ugyanazt jelenti.

Tanultam-e belőle? Talán túlságosan is bölcsész lettem a matekhoz..talán már nem nekem való, hiába gyakorlok, külön órát is vettem, nem használ..vagy használna? De a megoldás sosem akar kijönni..nem segít nekem, makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy küszködjek még, egyedül jöjjek rá, mi romlott el..de a lap már annyira mocskos, hogy nem találom, hol lehetne kibogozni

Egyszer talán majd elkezd mozgolódni, megpróbálja felhívni magára a figyelmet..magányos lesz, s hiányolni fogja a türelmemet.. de nem számolt azzal, hogy nincsen radírom, s már annyira belefáradtam abba, hogy esélyem sincs megoldani, hát tovább állok, új lapot kezdek, ami remélem szépírással lesz tele

Kreatív írás - Hűlt helye maradt

Most egy szólást kellett címként megadni, s arról írni. Először azt mondta a tanárnő, hogy a műfaja bármilyen lehet, de később hozzátette, hogy inkább olvasói levél legyen..nos, én inkább az előbbihez igazodtam.. Miután felolvastam, azt a választ kaptam, hogy aranyos is, szellemes is, de senkit sem érdekelne..hát, megesik..

Hűlt helye maradt

Szinte már cincogott is, annyira elevenül mozgott a nappaliban, azaz csak mozgatva volt egy hatalmas szőrös száj által, hiszen hogyan is tudna bármilyen cselekedetet végrehajtani a különféle szervek nélkül? Hát kérem szépen, nem olyan világban élünk, ahol minden élettelen dolog táncra kél, ha zenét hall. Ráadásul neki nem is a muzsika jutott, hanem egy liternyi nyál, harapdálás és csaholás. De pörög ő így is, emelkedik a levegőbe vagy fél métert úgy is, messzire dobják, majd visszahozzák, jutalomként tartják, vagy csak félre rakják.

De nem úgy van az, hogy csak úgy rendelkezhetnek vele, mindennek következménye van, még az ártatlannak tűnő játszadozásnak is! A kutya? Az csak örül a fejének, na meg az egérnek, hiszen a házban egyedül csak felette uralkodhat, de szerencsétlen kilyuggatott plüss megelégelte ezt a módját a kihasználásnak, mert azért mindennek van határa, na.

Úgy esett, hogy egy sötétebbnek mondható hétvégi délutánon, mikor az asszony szokásához híven elővette a porszívót takarítás céljából, a sértett állat úgy engedte magát csak ide-oda cibálni, hogy végezetül pont a kanapé előtt terüljön el. Lévén, hogy szürkület is volt, meg jó film is ment a tévében, az asszony csak hébe-hóba vetett pillantást a takarított felületre, így könnyen megeshetett az az eset, hogy a plüss némely komoly szándékkal vegyítve, de persze merő véletlenségből a kanapé alá került. Nem gurult túl sokat, éppen csak annyit, amennyi ahhoz kell, hogy ne lássák, s szerencsétlen házi kedvenc ne érhesse el.

A család azóta is azon tanakodik, vajon a kutya a kis egeret különös megfontolásból igazinak vélte-e, s keresztben lenyelte-e, vagy, ami valószínűbb, az egér elvándorolt - hiszen lehet látni ilyet a filmekben is - s a hűlt helye maradt csak utána.
Vagy ez, vagy az az igazság, a családot nem rendítette meg igazán a változás, hiszen ott van még a plüss kolbász is.
Az meg ügyebár nem tud táncolni.

Kreatív írás - Álom

Azt a feladatot kaptuk Stilisztikán, hogy ez első szót, mi az eszünkbe jut, tegyük meg az írásunk címévé, majd tizenöt perc alatt alkossunk valamit. Íme:

Álom

Minden éjjel meglátogat, hol gyorsabban, hol lassabban közelít. Van, mikor türelmetlenebb s már éber állapotomban is megfűszerezi gondolataimat. Nem kell sokáig várnom, máris láthatom legújabb lényeimet, különlegesebbnél különlegesebb helyszíneimet. Tegnap este is megismerkedtem egy félidegennel, piros szemeivel először mint vadász a prédájára, úgy tekintett rám, majd vöröses körvonalai lassan erősödni látszottak, s pillantása egyre kihívóbbá vált, mely hívogatott, hogy ismerjem, s lássam meg a világot, melyből érkezett. De tudtam, nincs idő rá, újabb kép és egy másik gondolat úszott be, mely elsőbbséget követelt, s önzőn kisatírozta a lebegő lány alakját a fejemből. Magasan jártam, nem is, repültem, a friss levegő vadul csapott arcomba, a tájból csupán színfoltokat láttam, annyira elmosódott a sebességemtől, de éreztem, hogy erre a helyre még vissza fogok térni, így nem maradok le semmiről sem.

Az örömmámorban való úszásomat a következő rideg, kegyetlen kép törte meg, melybe gyakorlatilag belezuhantam. Hatalmas nagy fémtányérban voltam, talpamat égette a forróság, ki akartam mászni, az életemet menteni, de minduntalan visszacsúsztam. Ötödik sikertelen próbálkozásom után vettem csak észre, hogy a tál alján jókora vértenger forr, mely apró testek nedvéből keletkezett. Kezemet arcom elé kaptam, de még így sem tudtam szabadulni a szagtól, mely a sülő szervek, piruló inak következtében került a levegőbe. Kidülledő, elfolyó szemek sisteregtek mellettem, próbáltam arrébb lépni, de a brutalitás megfagyasztotta bennem a vért, s egyszerűen mozdulni sem tudtam. Tehetetlenségemből egy aprócska nyöszörgés zökkentett ki, egy apró vigasz, mely e holt temetőben várhat rám. Olyan öt év körül fiúcska lehetett, ujját próbálta mozdítani, de a fájdalom nem engedte, hogy bármilyen cselekvést is végrehajtson. Hasán feküdt, melynek következtében égetett epeszag terjengett, először nem is értettem, hogyan folyhat ki saját maga alá a gyomra, de aztán rájöttem: nem pusztán ropogósra sülnek, hanem el is olvadnak, mintha csak viaszfigurák lennének.

Nem bírom nézni, nem bírom hallani az utolsó élő haláltusáját, másodpercek kérdése, s ő is csupán történelem.. én pedig örök kómában fogok ragadni, ha nem tudok minél gyorsabban kiszabadulni innen, hogy meg ne halljak a saját álmomban.

Mintha csak egy rossz csattanót találtam volna ki, a vég előtt felébredtem, mivel annyira fáztam a nyitott ablak és a lekapcsolt fűtés mellett, hogy muszáj volt tüsszentenem.

(A halott gyerekek képe azonban nem távozik szemem elől, minduntalan rájuk gondolok, s sajnos nem először álmodok ilyesmit. Hogy mi lehet az oka? Sejtelmem sincs, nincsen olyan pontos álmoskönyv, mi megmondhatná..)

Órai feladat

Hétfőn reggel nyolctól Stilisztika órám van, hivatalos nevén Verbális készségek fejlesztése IV., de gyakorlatilag a kreatív írás van a középpontban. Egyszerű, nem igaz? :P Mindenesetre hétről hétre korán reggel, még álomittas szemekkel tíz perc alatt, egy saját, de meghatározott témájú címhez szöveget kell írni. Van, mikor a stílus is meg van határozva, van, mikor hangulatunkra hagyatkozhatunk. Határozottan pozitív elbírálást még nem kaptam, ami, megmondom őszintén nem esett jól, de végül is még fiatal, tapasztalatlan, kezdő írópalánta vagyok, mit is várok a nulla gondolkodással megírt szövegeimtől? A blogomat azonban tarkíthatják, így hétről hétre felrakom az újabb szerzeményeimet :o)

modern love story.. :/

Vannak pillanatok, amikor komolyan elhatározzuk magunkat, hogy igenis a kezünkbe vesszük sorsunkat, s nem hagyjuk, hogy kihasználjanak. Nem számít, hogy milyen ember voltál, egy a lényeg, hogy keményen tartsd magad a döntésedhez. Nem szabad elpuhulni, a szívedet megnyitni, innentől kezdve álarcot kell hordani, hogy sebet többet ne szerezhess. Az idő talán majd enyhít valamennyit rajtad, de igazán egy dolog hozhat változást: a szerelem, az őszinte, mindent félresöprő igaz szerelem. Sajnos bele kell gondolnunk abba a lehetőségbe is, hogy sosem fog megtalálni minket, habár mi mindent feltúrunk érte..s talán ez a probléma..ha nem akarnánk annyira, akkor rögtön megkapnánk, de így elérhetetlen távolságba üldözzük magunktól.

Az élet igazságtalan, kegyetlen..blablabla..igen, tudom, de attól még nem kell szeretni, és elfogadni sem, letérhetünk az útról, és játszatjuk ezt más szabályokkal is, hogy mi irányíthassunk.

Meg akarom mutatni a világnak, hogy Nő is vagyok, és nem csak bejárónő...

"Soha többé nem iszom" - féle érzés

Uramisten, mennyire másnapos vagyok..alig bírok mozogni. Enyhe alkoholmérgezést kaptam, az biztos. Nagyon hülye vagyok, végre van egy kis csajos estém és annyi pezsgőt iszom, hogy tényleg a fejembe száll..nem volt ki vigyázzon rám.
Fél egyig aludtam, nagy nehezen talpra álltam, és megejtettem a legnehezebb utazásomat haza, miközben éreztem, hogy mindig részeg vagyok.. Itthon pedig fél ötig aludtam, szerencsére az sokat használt, de még mindig ágyfogságra vagyok ítélve. Alvás közben pedig azt álmodtam, hogy 8 db Nimfa papagájunk lett, és emeletes kalitkájuk van, amit szépen be kell rendezni, apróra kell vágni a gyümölcsöket és homokot kell szórni a kalitka aljára.
Bence pedig annyirraaaa hiányzik, hogy el sem tudom mondani. Síel Csehországban a szüleivel, én pedig Lily lettem a How i metből, mivel újabban a nagy párnával alszom, hozzá beszélek és neki adok jó éjt puszit is. Máshogy már nem menne.. hozzászoktam, hogy mellettem alszik, őt látom utoljára elalvás előtt, átölelhetem, amikor csak akarom, de most nincs itt :( Szeretethiányom van, és nagy nagy ölélésre vágyom!

Keringőre keringve

Körülöttem minden pörög, táncol, suhan s nevet. Az abrosz széle fel-fellibben, a víz a pohárban ritmusra ringatózik, a boa szálai hajlonganak, a teknősök körbe-körbe úszkálnak, a karácsonyi dísz azért forog, hogy fényjátékával megbolondítsa szobám hangulatát. Én vagyok a középpont, próbálok mozdulatlanul ülni az ágyamon, de Prokofiev nem enged, hív magához, felkér egy táncra s Hamupipőke módjára báli ruhát öltök, majd lépésről lépésre felszabadítom magam, pedig tudom, hogy csupán a szobámban vagyok a dekonstrukció mellett, de nem hagy szabadulni a fényes, nagy függönyökkel körülölelt, csillogó padlójú bálterem gondolatától. Hallom a bájos női cseverészést, az urak illedelmes köszönését, látom az udvarias karnyújtásokat, az erotikával hintett pukedlizéseket, a féltékenységtől tüzes szemeket, a szerelemtől túlfűtött sóhajtásokat. A vágyak s álmok megtestesülése, melyek csak abban a pár órában tudnak kibontakozni, s a bál emléke örökre beleégeti magát tudatunk legmélyebb pontjába, majd pedig kínoz s felemészt. Parányi örömért mennyit kell szenvedni!

Eme szép pillanatban:

egyedül készülődöm a lakásban, találkozom Betti barátnémmal, remélem megint ad nekem egy kis erősebb kólát, bár a sima rum is megteszi :P

The Axis of Awesome-tól a 4 Chords szól a Hifimből, s remélem a kutyám is szereti, mert nem szándékozom lejjebb halkítani

már vagy fél órája a szekrényem előtt állok, és azon gondolkozom, hogy mit vegyek fel. A barna táskámat akarom vinni, ahhoz valamelyik barna csizma kell, így nem vehetem fel a fekete-fehér pólómat.. a virágosnál döntöttem, hozzá pedig a leggings passzol.

az ágyamon szanaszét hevernek az irodalomelmélet tételei, s leginkább csak kupit okoznak, de megvilágosodást csak nem érnek el nálam..

gondosan össze kell válogatnom, mert holnap reggel futni megyünk a Margitszigetre, se nem mindegy, hogy milyen időjáráshoz öltözünk..nem itthon alszom, így holnap nem tudok váltani, ha esetleg még hidegebb vagy még melegebb lenne. Rég használtam a kosaras melegítőmet, most jó hasznát veszem újra :o)

gondolkozom az életem további menetén..mit dolgozzak, hol éljek, kimenjek-e külföldre Bettivel, vagy próbáljam meg itthon? Halasszak-e vagy sem? nem egyszerű.. kétszeres évvesztes vagyok, nem tudom, mennyire befolyásolná az életemet, ha háromszorosan le lennék maradva.

vitatkozom magammal, hogy hogyan viselkedjek a kapcsolatomban, mi lenne a helyes lépés, hogy minden rendbe jöjjön. A blogom a saját pszichológusom, de ilyenkor nem tud válaszolni :/

nha, most mennem kell készülődni, lehet, hogy este bulizunk és még hajat is kell szárítanom.

Önismeret, de minek?

Miért van az, hogy mikor magunkat hibáztatjuk és tisztában vagyunk a hibánkkal, akkor sem tudunk megváltozni? Tudjuk, hogy mit kéne tenni, de az emberi lustaság vagy valami más miatt mégsem vagyunk képesek másik mederbe terelni az eseményeket. Folyton emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy mi lenne a helyes cselekedet, de én most már abba a fázisba jutottam, hogy emlékeztetnem kell magamat egy piros cérnával, hogy az emlékeztessen engem, mi is jó nekem. Ördögi kör.
Azonban akkor ez azt jelenti, hogy szándékosan is úgy teszünk, hogy az mindenképpen rossz legyen nekünk? Lehessen miről panaszkodni s ez által figyeljenek ránk? Örök mazochisták lennénk egy kis hipochonderséggel vegyítve? Figyelemre vágyunk s ha magától nem jön, akkor bármi áron? Így viszont sosem lehetünk igazán boldogok.

Társfüggőségem lassan kezd annyira beteges lenni, hogy inkább lemondok a lelki kielégülésről, csak hogy tudjam, tartozok valakihez, szükség van rám, segíthetek valakinek és ő ezért nagyon szeret. Csak hát nem úgy.. Tényleg ennyire szánalmas lenne már a helyzetem, hogy nem is remélem, hogy lehetne jobb? Megszoksz, vagy megszöksz. Az utóbbi viszont az egyedüllétet jelentené, azt viszont még nehezebben tudnám elviselni. A megszokást pedig a veszekedéseim nehezítik meg.. pedig már olyan szépen megtanultam, hogy barátokkal szemben inkább elfogadóbb vagyok, s lenyelem azt a fránya békát, csak hogy békesség legyen, viszont a társammal ezt valahogy nem tudom megtenni.

Érdekes kifejezés, az hogy társ..ha már eleve abból indulsz ki, hogy alá vagy rendelve a kapcsolatodnak, akkor nincsen egyenlő feled. Te vagy, aki kiszolgálsz s ezt valamilyen szintig még élvezed is. Csak sajnos ott van a tündérmese a szőke hercegről, s sosem feltételeznéd, hogy ő is le tud esni a lováról, és akkor már csak a földön ölelne, míg te lebegni szeretnél.

Elalvas elott, gyengébb pillanatban... köszönöm..

Nem is tudom, hogy már mit írjak. Elfáradtam..nagyon.. Próbálkozom tényleg, de így annyira nehéz. A barátaim eltűntek, a barátom nem hozzam illik..vagyis inkább én nem illek ide..sehova se. Mit csináljak? Koltozzek el, kezdjem ujra valahol máshol? De mar nem lehet..valahogy nem tudom felvenni az emberek megszokott ritmusát. Más kell, mint amit ez az élet tud nyújtani nekem. A legegyszerűbb az lenne, ha örökre álmodhatnek.. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak nekem nehéz, millióan rosszabb helyzetben vannak, mint én. De megfojt az az érzés, hogy tudom, nem tartozok ide, bármennyire is próbálkozom, sosem fogom itthon érezni magamat.

Rájöttem, hogy a gondolat olyan erővel bír, hogy akár ölni is képes. Éjszaka mikor lefekszem megannyi teendő, emlék, érzés suhan keresztul a fejemben, s ha csak egy rosszabb gondolat is megjelenik, a torkom osszeszorul, a gyomrom görcsbe rándul, minden izmom megfeszul, testem zsibbadni kezd, fejem gyorsabban lüktet, mint ahogy a másodperc mutató halad egyet. Olyan stresszes helyzetbe tudom így hozni magamat tudat alatt, hogy perceket, órákat veszek el magamtól a hátralevő életemből.

Hajnali ket óra van, az ágyból Ipaden próbálok valamit idepotyogni, s közben hallgatom a zugast, melyet fáradt testem hallucinal, kitapintom duzzadt, vöröslő szemeimet, melyeket a sirastol és az almossagtol alig bírom nyitva tartani, s csak azt kérdezem magamtól, miért nem tudok lenyugodni és aludni, hogy holnap kipihenten vizsgazhassak. Ooo, Rimay, Bod, Szenczi! Mennyire jelentéktelen nekem most az életutatok...

Nem vagyok egy erős nő, ezt elismerem, de tényleg az eltaposas a gyengébbek jussa?

Kétségekbe zárva, szabadon szárnyalva...?

Megdöbbentő, mikor rájössz, hogy mennyire harcol egymással a két éned. Uralomra akarnak törni, de csupán az érzelmeidnek köszönhetően léphetnek az első helyre. Persze - mint mindig - több befolyásoló tényező is közrejátszik, azonban te döntöd el, melyiknek engeded, hogy hatása alá kerítsen. A döntések végkimenetelei igen távol állnak egymástól, habár a folyamatok eleinte párhuzamosan úsznak egymás mellett. A kérdés viszont mindig előbukkan, mikor a célhoz érünk. Melyiket kell választani, melyiket hagyjuk többször érvénybe lépni? Melyiktől leszünk többek, s melyikkel élhetünk boldogabban? Követni kell-e a feladatot, melyet már időkkel ezelőtt kijelöltünk maguknak, vagy csak hagyjuk latba veszni, s élvezzük az életet, míg lehet? Legnehezebb döntés...melyet talán sosem tudunk meghozni..viszont ha mindkettőt megtartjuk, akkor mintha csak egyszerre elvágnánk a kék és a piros zsinórt...BUMMM! Mindenünk rámenne... Ha csak az egyiket választjuk, akkor örök időkre üresnek éreznénk magunkat, hiszen másik felünket eldobtuk. Mi itt a helyes lépés, kérdem én? Mindig el fogjuk tudni dönteni, hogy melyiknek kell behódolni? Már most tudom, hogy nem...

Egy szelet a titokból

Szárnyalsz az úton, a szél jobbra balra lökdös, alig látsz ki a hófúvástól, az autósok a szemedbe világítanak, a kocsiból csak a "Mentőöv" beszélgető-show zaja szűrődik ki, a negyedik szendvicsedet eszed, s azon tépelődsz, vajon mikor tudnál megállni egy kis cukorkáért. Már órák óta egy helyben ülsz, s bár haladsz, robogsz sebesen, de mintha megállt volna az idő, sőt vissza is fordult volna, hiszen mikor a város közelébe érsz, akkor újra kivilágosodik, az utcai lámpák naplementét varázsolnak az ég aljára. Nem mersz megmozdulni, nehogy kinyíljon az ajtó, vagy csak egy pillanatra is elvedd a szemed az útról. Összpontosítanod kell minden egyes rezdülésre, villanásra, suhogásra. Aztán a rádióból mintha egy halk hang suttogna kifelé, egyre közelebb és közelebb hozzád, de nem érted mit mondd elsőre, ezért erősen kell koncentrálnod. De nem, nem lehet elterelni a figyelmedet az útról, túlságosan is dobál a szél, muszáj idejében kiáltanod, ha bármi is történne. A hang viszont beférkőzött a tudatod legmélyebb pontjába s nem ereszt. Meglapul, forgolódik, majd lassú mozgással ringatózik előre és hátra, majd körbe-körbe egyre nagyobb ívet leríva. A fejed kong a hangzásától, mintha már üvöltene, te pedig nem tudod elhallgattatni, nem tudod eltüntetni. Muszáj figyelned, megértened mit is akar. Ó, mennyire hiábavaló azon törnöd a fejedet, vajon mit próbál közölni veled, hiszen mindig is tudtad, vártál már rá, hogy meglátogasson. Így hát először behunyod a szemedet, lelassítod a légzésedet, elmédet kitárod, szívedet kinyitod, majd a boldog emlékekkel a szemed előtt kinézel az ablakon, s csöndesen figyelsz, hátha megpillantod. Nem kell sokáig keresned, hiszen gyakran láttad már, ismered őket, mindig elkísértek utadon, vigyáztak rád. Ott cikáznak az autók előtt, játszanak a széllel, tekeregnek egymásból a másikba, nem félnek a kerekektől, sem a vihartól, hiszen nekik ez az éltetőjük, a világuk, ekkor jelennek meg igazán. Utaznak veled magányos óráidon, te pedig másodpercekkel később már vigyorogsz is, hiszen nem tudod elfelejteni, hogy mennyi mindent köszönhettél nekik gyermekkorodban, mikor azt hitted, egyedül vagy a világban, s nem értetted, miért is vagy más.

Mintha istenek lennének, a Labassumok mindig az utadon kísérnek.

Részlet a piros könyvemből.

Kedves Naplóm!

Olyan különös érzés belegondolni abba, hogy most vagyok pont abban a korban és azokat a pillanatokat élem, amikre egész életemben emlékezni és mindig emlegetni fogok. Fent vagyunk a Mátrában, az előbb állt el a hóvihar, Kárpátiától a Székelyek szól a háttérben, nemrég reggeliztünk s tervezzük a Galyatetőre a túrát.
Nagyon boldog vagyok, Bence szívből szeret, s ezt nem restelli kimutatni a nap minden percében. Kicsit karácsonyi hangulatom van: lobog a tűz a kandallóban, pörkölt illat száll a levegőben, családias légkör fűszerezi a nappalokat, az éjszakát pedig az erotika fűti. Most fogok belekezdeni a történeteim mesélésébe, ami ilyen környezetben igazán varázslatos élmény lesz. Eközben a szél úgy süvít odakinn, mintha felesége, a felhő szülésére sietne, s a fák úgy hajlonganak, hogy illően köszöntsék az új jövevény érkezését.

2012.01.05.

Régi út, de új irány

Almás fahéjas teát szürcsölgetek, 'Kilincset' hallgatok, az ablakon keresztül tekintek a sötét de égőktől fényes éjszakába s azon gondolkozom, vajon ez az év mennyiben lesz más, milyen új dolgokat fog hozni, váratlan s spontán lesz-e, vagy előretervezett, ahogy az életemet irányítani szoktam. Mit és mennyit fogok dolgozni, vajon idén világot fogok-e látni? Tudom, minden rajtam múlik, a legapróbb dolgoktól a hatalmas döntésekig. A teámat két vagy három kanál cukorral iszom-e, délelőtt tanulok-e még, szilveszterre felveszem-e a piros kalapomat, emezt meg amazt beleszövök-e esetleg a történetembe, elköltöm-e finomabb ebédekre a pénzemet, vagy inkább spórolok Írországra, hogy vehessek magamnak egy új gyűrűt?

Válaszutak, elágazások, göröngyös s hepehupás utak szelik át az életünket, melyeken néha gyorsabban megyünk lefelé, vagy csak alig tudunk mozdulni a mély sártól, néha fáradtságos túrával tudunk felfelé haladni, van mikor véletlenül eltévedünk, s pár kitérőt teszünk, de ha igaz szívvel s lelkünk teljes hozzáadásával haladunk előre - bár néhányszor azért a hátunk mögé tekintünk - akkor ott kötünk ki, hol lennünk kell, s ahol leginkább érvényesíthetjük vágyainkat, még ha először nem is érezzük, hogy igen, megérkeztünk, hanem csak életünk végén visszatekintve jövünk rá, hogy otthon vagyunk.

Gondtalan

Hihetetlenül boldog vagyok, sugárzik az arcom, a szemem, a mozdulatom, mindent gyönyörűnek és kedvesnek találok, a levegő nem lehetne még tisztább és frissebb, az emberek nem lehetnének vidámabbak, a szobám nem lehetne otthonosabb.. vagyis, de, lehetne, ha most itt lenne velem és szorosan átölelne. Annyira jó lenne most a szemébe nézni, s a fülébe súgni, hogy mennyire-de mennyire imádok minden egyes pillanatot, amit vele tölthetek el. Érzem, hogy kezdem visszanyerni önmagamat, az élet apró örömei újra fontossá válnak számomra, nem érzem magamat már annyira magányosnak, s tudom, hogy rá mindig számíthatok. Megmondom őszintén, most egyáltalán nem tudom kifejezni, hogy mit érzek, úgyhogy ezzel majd máskor próbálkozom. Mindenesetre én most a felhők között szárnyalok, s nagyon várom már, hogy Mátrában kettesben eltölthessünk három napot :o)

Ó, felesleges vagy! ...

Elmegyek már egy pszichológushoz, de komolyan. Olyan érzelmi ingadozásaim vannak, amit tanítani kellene..egyik pillanatban a fellegekben járok, annyira boldog vagyok, kiegyensúlyozott, még jógázom is, gyönyörű szép klasszikus zenéket hallgatok, mosolygok magamra, amiért egyedül ennyire elboldogulok, utána pedig mint a mesékben piros lesz a fejem, majd gőzölög a fülem, és majdnem felrobbanok.

Annyira egyszerű az emberekkel bánni, kedveskedni, megérezni, hogy mit szeretnének, és a kedvükben járni. Miért nem megy ez mindenkinek? Miért kell azt éreztetniük, hogy egy szar alak vagyok, akinek szar az élete, a családja, és hozzá nem érhet fel? Komolyan, ha ez gy megy tovább, lassan felmondok, és elhúzok a fenébe, hogy ne zavarjam a vizet senkinek se, hiszen úgysem tudok felmutatni semmit sem, úgyis csak útban lennék..
Magamat nem zavarom, magamat elviselem, úgyhogy magammal ellenék. Ennyi, pont kész passz...

Ünnepi hangulat alatt

Nyugalom és boldogság jár át, amiért ezek az emberek vesznek körül. Szeretnek, vigyáznak rám, s tudom, hogy mindig számíthatok rájuk. Talán sosem fogom tudni igazán értékelni az élet adta gyönyörű pillanatokat, s talán kicsit jobban magamba szívom a világ negatív hullámait, mégis, az ilyen emberek miatt tudok mosolyogva bebújni plüssállataim közé.

Köszönöm Nektek Bence, Betti, Gergő, Anyuék és mindenki más, aki néha-néha gondol rám!
Igazán boldog és szerető karácsonyt kívánok mindenkinek!
(Remélem, senki se égette oda a drága süteményeket ;) )

"Ujjaid közül a kor úgy száll, mint szürke por..."

Emlékezetes karácsonyunk volt nekünk minden évben mikor kicsik voltunk. Meglepetés volt a fa, az ajándék, a felhúzható zenegép, a szilveszteri ruha, a reggeli mese is. Minden évben visszaszámoltunk, hogy mikor jön már végre a Jézuska, Mikuláskor pedig dióhéjba rejtettük a kívánságlistánkat. Ma már viszont máshogy megy minden. Előre lebeszéljük, hogy igen, most nem szabad sok mindent venni, és ha valamit akarnánk adni, akkor az is inkább pénz formájában jelenjen meg. Felnőttek vagyunk, elintézhető és elfogadható. A karácsonyi hangulatról azonban nem kellene lemondanunk, mégis, már sosem lesz olyan, mint egykor. Nem a boldogságtól sugárzó arcokat látom december huszonnegyedikén, hanem a fáradt, meggyötört ráncokat, a cigaretta okozta karikákat, a köhögéstől könnyes szemeket, a betegség okozta látászavarokat, nha meg az idő mérhetetlenül gyors múlását. Ki tudja, meddig leszünk még így ennyien karácsonykor. Mikor lesz olyan, hogy csak képekről tekintenek ránk szeretteink? Idén először valaki más töltötte be Nagyapa helyét, aki már soha sem fogja megismerni Őt. Hogy hogyan kártyázott, hogyan beszélt hollandul-angolul-németül-és-halandzsa nyelven. Nem fogja Dodi a füle mögül elővarázsolni az elrejtett forintot, nem fog tőle kapni dugi édességet és nem fog neki játszóteret építeni. Nagyapa a miénk volt, mi négyünké, de leginkább kettőnké. Barbié és enyém. A kis jövevénynek már más valaki a nagypapája, más valakivel fog a kertben rohangászni..ha fog, és nem a tévét nézi helyette. Nagyon édes a másod unokatestvérem, de ő már nem ugyanabba a családba született bele. S talán a következő baba már nagyit sem fogja ismerni...
Minden olyan gyorsan elmúlik, hogy eszünkbe se jut egy kicsit lelassítani, mikor még ott vannak a családtagjaink, hogy egy kicsit több időt töltsünk el velük, s hallgassuk a történeteiket.

Gyönyörű volt a gyermekkorom, de tudom, hogy már soha többé nem hozható vissza. Előre kell nézni, igen belátom, de akkor is, mennyire más volt akkor még minden. Csak futkároztunk a kertben, menekültünk a kölyök Maci elől, s gazból csináltunk ebédet, miközben megannyi mesébe képzeltem bele magamat. Bár..talá ez még ma is megmaradt :o)